Gergely Tamás: Lusszékátt

Friss bevándorlóként az akkori Svédországban, vagyis 1987-ben, több minden meglepett. Apróságok és igazi nagy újdonságok egyformán. Hogy például első naptól kezdve napidíj jár, még ha az a nap vasárnap is. Hogy az étkezde úgy néz ki, mint egy vendéglő, s abban a kiszolgáló személyzet is fizeti a saját ebédjét… Hogy a szociális biztosítás első naptól érvényes…

Ami az ételeket illeti, hát a disznósülthöz járó vörösáfonya-lekvárról már szóltam. Az édes kenyérről még nem, majd megírom azt is. Hanem december elején feltűnt valami sárga tésztanemű… Hát az a „lusszékátt” vagy „lusszébulle”, amit a magyarországiak esetleg Luca-napi pogácsaként ismernek, s amit röviden magyarázni kell. A lusszékátt egy búzalisztből készült édes kelt tészta. Sárga színét a sáfránytól kapja, s jár bele legalább két szem mazsola. A mazsolák száma és a liszt minősége attól függ, hogy élelmiszerboltban vagy előkelő cukrászdában árusítják-e. Az illata, s hogy élesztővel kelt tésztája egy nyolcas számjegy formáját írja le, azonos.

Adventhez, a december 13-ára eső Luca-naphoz, Karácsonyhoz van köze, a fény ünnepéhez. Általánosan elfogadott manapság, hogy nevét a középkori Szent Lúciától származtatják, továbbá a „kátt” tulajdonképpen macskát jelent, s a tészta nyolcas tekeredése emlékeztethet a macska farkára. Mondják, hogy Lúcia vagyis a Luca-nap nagyobb ünnep volt, mint a Karácsony, bár inkább valószínű, hogy a fénnyel függ össze – a régi kalendárium szerint 13-a volt a téli napforduló, aztán az egyház mindkettőt kisajátította. Még mindig szokás, hogy fehérbe öltözött lányok égő gyertyakoronával a fejükön, énekelve járnak körbe, úgy köszöntik a ház lakóit, vagy a kórházi betegeket, vagy például a díj átvételére Stockholmba érkezett Nobel-díjasokat – a jelen év a járvány miatt kivétel –, s a díjazott vendégek és feleségeik kávéscsészével a kezükben, de az ágyban várják fegyelmezetten az éneklő, égő gyertyakoronás Lúciákat.

Minket nemcsak a jelenség lepett meg, hanem – hogy ízélményről is szó essen a jegyzetben – az íze is. Már az illata is sejtetett valamit, de az első falat… Hát nekünk, akiknek a kelet-európai népi demokráciában egérpisihez volt közünk, sáfrányhoz kevesebb, úgy éreztük… Nevetve mondtuk évekig, hogy egérpisi ízű a lusszékátt, addig mondtuk, amíg… megszoktuk. Elsvédesedtünk talán.

Három évtized után most érzem igazán finomnak a lusszékáttot, sőt, egérpisihez hasonlítani az ízét – meg se fordul a fejemben.


Nyitókép: Gergely Tamás | A fekete-fehér fotón Szent-Györgyi Albert köszöntése a Nobel-hét zárónapján, 1937-ben (forrás: Wikipédia).

Vélemény, hozzászólás?