UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Kuriózum talán, de a Teremtőt kilencvenkilenc – egymástól eltérő – módon tisztelik ebben a hosszúra nyúlt országban. Van mégis valami közös ezekben: a „Våffeldagen”, azaz a vafli napja, március 25-e.
Néha elgurul a mesetabletta, és csak jönnek, jönnek a történetek… Most például megnéztem a heti menüt, és látom, hogy pénteken rántott párizsi lesz.
Egy napon azt vettük észre, hogy mindketten árván maradtunk. Apám asszony nélkül, én pedig anya nélkül. Három napig csak bőgtünk.
Igaz, lassan hét éve annak, hogy Erdélyi Z. Ágnes varázslatos és igaz balatoni „kulinármeséi” és Szalontai Ábel táj- és ételfotói közös albumba rendeződtek, mégsem elkésett és időszerűtlen röviden bemutatnunk ezt a klasszikus értékű, szépséggel, bölcsességgel, életszeretettel, továbbá a nemes ételek és borok szeretetével teli könyvet.
A vietnámi kávé nem véletlenül híres, a legkülönlegesebb kávé, amit valaha ittam. És egyben a legolcsóbb kávé is volt életemben.
Emlékszem, tavaly is pont a szülinapom környékén rendeltek el szigorításokat. Akkor szinte minden zárva volt. Az idén azonban már rutinosan rendeltünk online az azóta rutinossá vált cukrászdából tortát és a már régóta bevált helyről ebédet. Japán ízvilágú ebédet.
„Tudod mit, mondta, adok nektek egy receptet egy olyan ételről, amit a Tűzföldön készítenek. Mert én onnan származom.”
Alázatot a töpörtyűtől tanulni / amint önnön zsírjában sül zsugorodván / szemmel láthatóan öregszik…
Nem csak kávéval él az ember…
A mokány pitét gyermekkorunkban nagyanyám is elkészítette, persze akkor még nem tudtam, kié-mié a találmány. Mi egyszerűen csak túrós palacsintának hívtuk.
A kicsi lakásban, ahova költöztem, a nyolcvan centiméteres munkalapon – a csöpögtető tálca és a fűszertartó tégelyek mellett – már nem fért el sehogy sem a kenyérpirító, ezért a villanytűzhely hátsó nagy főzőlapjára raktam, hiszen sosem használok egyszerre három lapot.
Szívzűrök esetén.