UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
A park mellett emeletes ház, lent mintha múzeummal összekötött árusítás lenne a helyi kézműves tárgyakból, az emelet viszont büfé. Böngészem a menüt, s hát mintha áram rázna meg: hód-szendvicset kínálnak, elfogadható áron.
Háztartási.
A butélia derekába körbe leveles indát csiszoltak, amiből négy szőlőfürt csüngött lefelé. Ha valaki a nap bármely szakában megszomjazott, töltött magának egy pohárkával és fölhajtotta. Amikor kifogyott, nagypapa a szoba sarkában álló zöld csatos üvegből újratöltötte.
Amikor egyszer már öt perce meg sem mozdult az úszó, a türelmem elfogyott, begázoltam a Tiszába, s ahogy az egyre mélyülő vízben lehetett, öles léptekkel haladtam befelé – egészen addig, amíg el nem fogyott a lábam alól a meder, s a víz a fejem fölött összecsapva el nem kezdett húzni-vonni magával.
Lehunyta a szemét, legszívesebben mindenkit félrelökdösve előreszaladt volna ezen a novellán, mert érezte, hogy egy különteremben behűtött pezsgők várakoznak, és a jeges, buborékos kortyoknál most semmire sem vágyott jobban, de tudta jól, hogy minden elbeszélésnek megvan a maga ritmusa, és aki elébe akar vágni az eseményeknek, nagyon könnyen kizuhanhat az irodalomból, és örök keringésre ítéltetik, a megíratlanság terében súlytalanul lebegő űrszemét lesz belőle.
Vége a karácsonynak, a mindenféle szent neve napjának, letudtuk a szilveszteri mulatságokat, meg az előző évet is. Elhúztak minden csárdást, keringőt, rumbát és csacsacsát. Most már ideje hazamenni.
Minden a Luca-napi búzavetéssel kezdődött. Négy éve, december 13-án eldöntöttem, hogy sorra veszem a babonáimat. Egy város közepén lakó magamfajtának ezt nélkülözhetetlen tudni.