UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
– Nézze ezt a fotót! Nem csodálatos, hogy egy ilyen alacsony, szinte már falusias épület ennyire vonzóvá vált nemcsak a komikusok, hanem az írók és a politikusok számára is? – kérdezte Kálmán és közben a Márványmenyasszony étteremről 1931-ben készült fotót tette le a nő kávéja mellé.
Szombat esti ajánlat.
Gyerekkori emlékem a tikkadt gyaloglás nyaranta Szigligeten, miközben az út menti fákról egy-egy árván ott maradt cseresznyét csippentettünk le, és amúgy porosan megettük, a magját messzire pöködve. Lehet persze, hogy ez csak álom…
Azt, hogy engem mi vett rá a pogácsasütésre, amikor nem is szeretem a pogácsát, el sem tudom képzelni.
Jéghideg rosépezsgő és forró cappuccino – jól megférnek egymással.
Megkésve, 26 évesen vonultam be katonának onnan, messzire mindentől. A lakhelyünkhöz való kapcsolatot feleségem, Éva teremtette meg, nem fogja a Kantin-olvasó elhinni: terebesi mangóval.
Ha valakivel még nem találkoztunk volna…
Amikor apáddal összeálltunk, én még csak tizenkilenc voltam. Mit tudhattam akkor a háztartásról, főzésről-sütésről, miegyébről?
Délután már én is hasznosíthatom magam, lásson a világ csodát, amint a kimustrált és kisasztalnak összetoldozott varrógépen a nagy pogácsaszaggatót két kézzel megragadva le-lecsapok a jó magasra hajtogatott, rőtbarna tepertődarabkákat kivillantó, borsillatú tésztára.
Persze önmagában egy sóletet – előtte semmi, utána semmi… – nem lehet csak úgy feltenni az asztalra. Hogy miért nem? Hát hiúságból. Mivel annyira könnyű leves, ami sólet előtt elmegy, eddig nem jutott eszembe, valószínűleg, mert nincs is, végül maradt az előétel.
Megértettük, hogy a teafű használhatatlanná vált a tengeri úton, mert beszívta a tenger sós illatát, emiatt az európaiak legközelebbi kínai útjukon tárolóedényeket kértek, s így érkezett a porcelán Európába.
A pisztáciamorzsás, mértékkel kandírozott citromszeletek, szám szerint hatan, katonásan ölelték át a kompozíciót.