Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #25 – A súlyos sólet és a könnyű szicíliai saláta meséje
Etetni jó. Őszintén és komolyan sajnálom azokat, akik nem ismerik, nem értik azt az örömet, amit az etetés kínál. Sehol semmi bizonytalanság: ha jót főztünk, akkor ízlik, a célszemély megeszi, dicséri vagy csak tudható, hogy ízlett neki – kerek a világ, neki is jó, nekünk is. Win-win. Enni is jó, szeretek is, főzni is nagy élvezet, de akkor a legjobb, ha etetni lehet, ha van, aki örül neki, szereti. Professzionális életemben mindig van/volt némi bizonytalanság bennem: az eredményben – legyen jó vagy rossz – vajon mennyi az én részem, érdemem. Etetésnél nincs kérdés, egyrészt mi magunk is tudjuk, másrészt a „fogyasztó” visszaigazolja, mit csináltunk. Azt is, ha keveset vagy nem nagyon jót – ez utóbbit nem feltétlenül szavakkal, na de akiknek szemeik vannak, láthatják, akiknek füleik vannak, hallhatják…
Kit etessünk? Ha engem kérdeznek, akkor a válaszom: mindenkit, aki csak hagyja magát. Családot, partnert, házastársat, barátokat, kollégákat. Utóbbiakat persze csak akkor, ha kedveljük őket. Az én régi kollégáim, akiket kedvelek, hál’ istennek hagyják is, élvezik is. Elkezdtük a közös evéseket még akkor, amikor együtt dolgoztunk, de akkor sem hagytuk abba, mikor a közös munkának vége lett: egy évben egyszer-kétszer-háromszor összegyűlünk valamelyikünknél. Nálam – de ezt alighanem mondtam már – szinte rituálisnak számít a sólet. Nem azért, mert nem tudok mást főzni, hanem mert a többiek nem csinálják, én meg – na, jó, mondjuk ki bátran! – egészen isteni sóletet készítek. Azért újítok is: legutóbb füstölt marhanyelvet is tettem bele. Nyert, marad.
Persze önmagában egy sóletet – előtte semmi, utána semmi… – nem lehet csak úgy feltenni az asztalra. Hogy miért nem? Hát hiúságból. Mivel annyira könnyű leves, ami sólet előtt elmegy, eddig nem jutott eszembe, valószínűleg, mert nincs is, végül maradt az előétel. Persze az is könnyű legyen, de mégis nagyon finom. A megoldás: kimegyünk a kertbe, és szedünk valamit egy salátához. Nem itt – Szicíliában.
A szicíliai saláta narancsból, lila hagymából és szardellából áll, és persze citrom és só is kell hozzá. Igen, komolyan. A lila hagymának jót tesz, ha áll egy pár órát kevés sóban és citromban. A végén meglocsoljuk a szardella olajával, és kész is.
Aztán besöpörjük a látvány okozta meglepett kiáltásokat, az első falatokat követő elégedett hümmögéseket, a „na, ezt nem gondoltam volna” megjegyzéseket, és persze a jó étel igazi visszaigazolását, a szorgalmas evés okozta csöndet, amit csak egy-egy „vennék még egy kicsit” szakít meg.
És jöhet a sólet. Mondom: etetni jó.
Fotók: Nádas Artúr | Utómunkák: Köböl Vera.
Lássuk a medvét! Sóletrecept?
Kedves Bálint, elnézést, hogy csak most láttam meg a kérdést — a medve ott várakozik. Úgy értem, az első receptmese volt, amit az Arnolfini megtisztelő felkérésére megírtam. Egy következőben meséltem a töltött nyakról is.
Megcsináltam ezt a salátát kedves Zsuzsa, isteni! Mivel fehérborért kiáltott, teljesítettem a kötelességem, rágás közben behunyt szemmel élvezem a szíciliai napfényt és kortyolok rá a borból…ekkor már a szelet is érezni vélem 🙂
Nagyon örülök ám! Egészségére!