Gergely Tamás: Gyümölcs, Bukarest, önvád
Ha belépek a lakásunkhoz legközelebb eső élelmiszerboltba, óriás gyümölcshegy fogad, akkora, hogy ha széttárt karral ráfeküdnék, csak kis részét fedné be a testem. Nem tudom, miért, a fő helyen a citrusfélék díszelegnek, közöttük is a legnépesebb stand a narancsoké. Főként spanyol, marokkói és görög, attól függően, hogy a cég kivel kötött szerződést, illetve hogy éppen melyik országban érik a gyümölcs.
Mint annyi minden itt, második hazámban, Svédországban, előhív ez a látvány is egy „otthoni” képet, történést az agyamban. Narancs… Bukarest, nyolcvanas évek. Élelmiszerportyám végén, amikor valami ehetőt vadásztam a többnyire üres üzletekben, legalább egy darab vízzel telt vajat adjon a fennvaló!, észreveszek egy sebtében alakuló sort az Obor tér sarkán. Nem lehetett tudni, hogy a Bucur Obor áruházhoz tartozik vagy a közeli cukrászdához, akármilyen áru jött valahonnan, úgyis elkelt, méghozzá rövid idő alatt. Szóval, narancsot árusítanak a járdán, ahova a teherautóról a ládákat lelökték, kiderült hamar, hogy maximálva van, legtöbb tíz kiló jut fejenként.
Nos, narancsból tíz kiló sok, ma egyet vagy kettőt veszek egy alkalommal, s nem kilóban gondolkozom, hanem darabban, no de a „fénykorszak” hiánygazdasága rákényszerített bennünket, hogy esetenként halmozzunk. Szóval eljött a sorom, és vásároltam tíz kilót, üres szatyrom, az, ugye volt bőven.
Tíz kiló, hát hamar elment. Jóízű Jaffa. Hanem a címben kiemelt önvád csak azután következett. A sorban nemcsak előttem álltak, hanem mögöttem is. Világos, hogy nem mindenkinek jutott a tíz-húsz ládából… Tehát ha én nem tíz, hanem csak öt kilót vásárolok, eggyel többnek jut. Arról nem beszélve, hogy nem mindenkinek lehetett akkora a fizetése, hogy tíz kilót megengedjen magának. Legalábbis nem narancsból, ugye, a narancs nem kenyér, nem tej. Meg aztán közrejátszanak egyéb etikai normák: ha itt, a svéd bőségben nem dobok el ételt, még félig megszáradt kenyérhéjat sem, mert máshol a világon éheznek, tehát meg kell becsülni az élelmet, akkor annak idején lehettem volna szolidárisabb is a bukarestiekkel, akikkel a sors összehozott…
Illusztráció: Bukarest, 1986 – sorban állás gyümölcsért; itt épp nem narancsért, hanem almáért (Fotó: Fortepan / Urbán Tamás).
