Lackfi János: Bornak áldásairól

Ha bort iszik, a törpe megnő,
Cirkáló lesz az ócska teknő,
Gigász magzattá összetöpped,
Cserjék lesznek a csonka tölgyek.

A nagy-erősnek térde roggyan,
Szájhős megbúvik a sarokban,
Tyúkmellét dülleszti a gyenge,
Gyávák kezében ritka penge.

Sárban hempereg most a gazdag,
Ki egész tartományt igazgat,
Két kézzel dúskál már a kincsben,
Kinek soha, semmije nincsen.

Az eszesnek megköt a nyelve,
Mintha habarcsban lefetyelne,
A hígvelejű szava perzsel,
Ő mindent tud, mindent kitervel.

Férfivá serdül fiatalka,
Kinek nem serken még a bajsza,
Ifjú titán lesz, ki fogatlan,
Szeme opálján szikra pattan.

Arcuk kitelvén kipirulnak
És megszépülnek mind a rútak,
A szépek képe zöld a bortul,
Szeme szétszalad, nyála csordul.

Ki éhségtől görnyedne hétrét,
Iszik inkább, elverni éhét,
Iszik, aki a jó ebéddel
Eltelt és pihenni se szégyell.

Igyunk, mert úgy megy jól a munka,
Igyék, akinek semmi dolga,
Igyunk, keresni kis nyugalmat,
Igyunk, elűzni az unalmat.

A sántának nem kell a mankó,
Sem a haldoklónak harangszó,
De az egészséges beteg ma,
Fáj a feje, forog a gyomra.

Ki pincében fonnyadva gubbaszt,
Ó, bor, a magas égbe dobd azt,
Torony magasán aki szédül,
Légy puha fészke, menedékül!

Légy háza nyüves vándoroknak,
Hogyha az árokpartra rogynak,
S útra keljen kishivatalnok,
Dobálják rémisztő kalandok.

Légy szemüveg, lásson, ki nem lát,
Süketnéma nyerjen Ki nyer mát,
Borogatás és pólya légy te
Látnokok véreres szemére.

Ki önként nemlétbe forogna,
Kezéből hulljon ki borotva,
S ki hájba fúlva hajthatatlan,
Semmibe bámuljon riadtan.

Aki apjára kést emelne,
Csússzon elébe térdepelve,
S kinek szívja vérét a zsarnok,
Felkél, hogy zeng belé a csarnok.

Melengesd, ki télben vacogna,
Hűsítsd, kinek izzik a csontja,
Hűs, mint a hó, hév, mint a katlan:
Testes vagy, ámde láthatatlan.

(Ajánlás)

Ne vesd szememre hát, hogy ittam,
A bor elold, s megold legottan
Bút-bajt, csömörre ír, no, Herceg,
Igyunk, amíg a gyertya serceg!

Illusztráció: Fortepan / Kurutz Márton.