Petrőczi Éva: Kende Sándor „redivivus”

Háborús és időjárási frontok rángatta mostani napjaimban/napjainkban csak az ujjongás és elismerés hangján tudok szólni a Kölnben, 1973-ban született Carsten Henn író, borújságíró, étteremkritikus és szép ráadásként gyakorló borász, s a Vinum című borászati magazin szerkesztője mesebelien jó és igaz, világsikerű művéről. A könyvsétáltató című regénye méltán lett népszerű, s maradéktalanul méltó a Stendhaltól vett mottó-idézethez: „A regény a hegedű vonója, a hegedű korpusza az olvasó lelke.”

Ettől függetlenül a regény főszereplőjéről, a már hetvenharmadik évében járó Carl Kollhoff – hátival közlekedő – könyvesfutárról nekem már a szöveggel való ismerkedés, a könyvízlelgetés első perceiben szülővárosom, Pécs felejthetetlen „könyves embere”, az író és könyvkereskedő, a Libresszó (azaz könyvközeli irodalmi presszó) alapítója, Kende Sándor jutott az eszembe (akinek alakját az Arnolfini Kantinban egyszer már felidéztem). Ő „táplálta” ilyen szenvedéllyel állandó vevőkörét kinek-kinek lelkéhez, egyéniségéhez, könyvéhségéhez leginkább illő olvasmányokkal.

A zajos, csilivili huszonegyedik századi művek és művecskék seregében – nagy főhajtás a kivételeknek – A könyvsétáltató a kultúra és az emberség szigete, voltaképpen csak két főszereplővel, Carllal és Sasával, a máris-könyvbolond, kilencéves, olvasás- és fagyimániás kislánnyal. Mindjárt a második fejezet elején megjelenik előttünk – mint Sasa copfjában a hajpászmák – az ízek és a könyvek párhuzamos világa.

„Ébredéskor Carl, mi másnak, könyvnek érezte magát, amelyből kiesett pár oldal. Az elmúlt hónapokban egyre erősödött ez az érzése, sejteni vélte, hogy élete kötetében már nemigen maradtak lapok. A konyhában kávét főzött magának. Alvástól elgémberedett ujját úgy melengette a porceláncsésze, mintha egy kis kályhát fűtenének benne. A hővel (a friss kávé napjainkban is oly fontos melegével – P. É.) derű is férkőzött belé, és lassan szétterjedt egész testében, mint valami lágy hullám. Ezért is ragaszkodott a vékony falú porceláncsészéhez, hiába drága és törékeny. A vastag falúból nem jön át semmi.”

Carl, akit nem csak az öregedés kínoz, hanem egykori könyvesbolt-tulajdonos főnökének, a hozzá hasonlóan „könyvhabzsoló” Gustav Grubernak – mostanra egy öregotthon lakójának – a fizikai állapota, s lányának teljes „könyv-közönye” is. Így azután a kávé korántsem elegendő vigasz a számára, többnyire mértékkel bár, de borral vigasztalódik. Ez különben is jól van így, ha egy szerző borász és egy rangos borászati újság szerkesztője. A regényben említett bort mi is megkóstoltuk, amikor 1990 őszén előadásokat tartottunk Münchenben, Nürnbergben és Kölnben.

„Carl úgy döntött, vesz magának egy üveg bort, a szesz jó idegcsillapítónak… Csakis a frank szilváni, nem csupán a kivételes körte- meg fügezamatáért, hanem mert az ujjának is jólesik a gyönyörűen kerekített palack fogása, ilyet szinte csak ezen a borvidéken használnak.”

A borra azért is igencsak rászorult Carl, mert másnap jelenése volt Gustavnál, a Dómpanoráma öregotthonban. Az intézmény jellemzése, fájdalom, tűpontos: „Az öregotthoniak nem órákban mérik az időt, hanem étkezésekben. A nap folyamán kapnak még délutáni kávét süteménnyel, vacsorát, és este egy pohárka altató mellé valami csemegét.” Ekkor Gustav azon háborog, hogy olvasási mániája miatt az otthonban azt hiszik róla, hogy „professzor”. Egykori beosztottja egy olvasás/evés párhuzammal vigasztalja meg: „ – Attól, hogy sokat olvasol, még nem leszel értelmiségi. Ha sokat zabálsz, attól még nem vagy ínyenc. Én önző módon szórakozásból olvasok. mert szeretem a jó sztorikat, nem a világról akarok többet megtudni.”

A kedves megnyugtatásért az öreg Gruber elmeséli Carlnak olvasói múltja családi hátterét: „Egyes családokban a szeretetet az étellel mutatják ki – a vastagon megvajazott kenyérrel meg a dupla szelet szalámival. (…) Az én családomban a szeretetet ősidőktől fogva könyvekkel mutatják ki.” Többek között úgy, hogy a betűket még csak silabizáló kis Gusztáv kezébe adták Thomas Mann A Buddenbrook ház című családregényét. A gyermek pedig birkózni kezdett a „csodálatos, míves aranyláncnak beillő mondatokkal”. Pontosan úgy, ahogyan én, ugyanezzel a könyvvel (persze, magyarul!), éppen hétesztendős koromban!

Saját, ugyancsak copfos kislánykorom nem véletlenül jutott az eszembe, hanem a könyv második legfontosabb szerepőjéről. A magányos könyves ember, Carl szállítói vándorútjaihoz ugyanis hamarosan társat kap, egy kilenc esztendős, okos, cserfes kislányt, Charlotte-ot, aki valójában csak a Sasa névre hallgat. Ő egyszerre szakértője a konyhák és a könyvek ízvilágának, kezdve tartózkodásával az Early Grey teával szemben… Az ő révén szokik rá – nyilván sok évtizedes szünet után – idős barátja a fagylaltkóstolgatásra, és a fagyis-könyves filozófiai párbeszédekre: „– A legszívesebben egész nap fagylaltoznék, csakhogy jót tenne az nekem? Ugye hogy nem? – Nem értettél meg – Sasa a legszívesebben dobbantott volna, de a lába nem ért le a földig. – Szóval én hasfájdító könyveket viszek az embereknek? – tudakolta Carl. – A könyv sokkal, de sokkal veszélyesebb a fagylaltnál! A fejed rontod el tőle. Vagy ami még rosszabb, a szívedet. – Sasa nem tudta, hogyan tehetné még világosabbá a mondandóját.”

A fagyi persze nem csak vitatéma az öregúr és az éles nyelvű kislány között, hanem ugyanakkor vigaszt és felvidulást hoz a Könyvsétáltató életébe: „…a fagylalt mindig feldob. – Nem minden probléma ellen használ. Az én problémáim ellen biztosan nem. – Igenis használ minden ellen. Ettől olyan szuper a fagylalt. Sasa erőnek erejével megkóstoltatta Carllal a Pino fagylaltozóban a „pingvin” nevű diós-nugátos fagylaltot. Hihetetlenül édes volt. Talán a színes darától, amit Sasa választott hozzá. És a fagylalt valóban segített. Mikor két csepp Carl bakancsának az orrán landolt, és ettől a bakancsnak két szeme lett és eléggé hülye arckifejezése, egyszerre kacagott fel Sasa és Carl.”

Ugye, ismerős ezeknek a párbeszédeknek a hangulata? Hát persze: olvasás közben belecsöppenünk Erich Kästner halhatatlan dialógusainak világába, különösen a Május 35 Konrádja és szeretett nagybátyja, az öreg Ringelhuth bácsi közötti szóváltások vidám szövevényébe! De nyugalom! A kis Sasa nem csupán a fagyizók világába vezeti vissza az egyre mogorvább Könyvsétáltatót, hanem az ízeknek örülni tudás ajándékát is visszaszerzi számára.

„Carl többször is megnézte a reggeli kenyerét, mintha valaki kicserélte volna. Holott pont ugyanannyi volt a vaj ugyanazon a padeborni kenyéren, ugyanaz a közepes érettségű gouda sajt, amit mindig is vásárolt. De más volt az íze, csakúgy, mint a csésze Harmóniából főzött babkávénak… Carl úgy érezte, soha ilyen jó és gazdag aromát nem ízlelt még. A sajt is annyira sajt volt, a vaj annyira vaj, a kenyér annyira kenyér, mintha most érezné igazán, mit eszik reggelente. Nem volt rest egy másodikat kenni magának, ami már-már dőzsölés.”

Az öreg könyves Gruber halála után Carl egy ugyancsak nevezetes zöldszilvánival ünnepli meg azt a váratlan vigaszt és örömet, hogy a kislány segítségével közös barátjuk, a szivargyári munkásnőket szórakoztató Felolvasó rálel írói énjére: „Carl, hogy megünnepelje a napot, Würzburger Stein-i szilvánit vásárolt – és már a délután folyamán ivott belőle egy kortyot. Elővette kedvenc regényét, A királynő olvas-t. Nagy író kis könyve, évi egy alkalommal engedélyezi csak magának, amit úgy vár, mint az ínyenc a primőr spárgát.” Ismét egy pompás kulinárhasonlat, ugye?

Carl jókedve egy időre elillan, amikor Sasa apja agyba-főbe veri, teljesen ok nélkül, félreértve ezt a mély és teljesen ártatlan ragaszkodást. Bánatában az öregúr, szégyenszemre, már dobozos bort vesz magának az italdiszkontban. Szerencsére, nem csíp be ettől a lőrétől, mert a megszakadt kapcsolat közte és tiszteletbeli unokája között, apai jóváhagyás és bocsánatkérés után, hamar új életre kel: „– Jé, a Könyvsétáltató! A kislány rohant a rácshoz. – Felkutattál, igaz? Carl pezsgősüvegnek érezte magát: most bontották és túláradóan habzik. Olyan boldogság töltötte el, hogy sajgott belé a szíve. Bár Sasa imádta jártatni a száját, mintha a szavak úgy olvadnának szét benne, mint a bonbonok, hallgatott arról, hogy az előző estéken („hála” apjának – P. É.) miért nem mutatkozott.”

Minden könyvbarátnak és ízbarátnak szívből tudom ajánlani ezt a remekül fordított, csupa élet regényt!

Carsten Henn: A könyvsétáltató |Animus, Budapest, 2022 | Fordította: N. Kiss Zsuzsa | 207 oldal, 3490 forint | Illusztráció: