Kállay Kotász Zoltán: Krémtörténet

– Csokikrém – suttogja nővérem –,
csináljunk csokikréééémet! –
ismétli, mert a jó dolgot jó többször kimondani.
Odakotorászunk olyan helyekre,
ahova egyébként nem szoktunk odakotorászni.
– Kakaó kell… meg vaj…
Öröm ilyen szakértővel együtt dolgozni!
– Kakaó… Vaj… Cukor!
A spejz polcain felmászom a megfelelő magasságba cukorért.
– Ebben az üvegben kikeverjük…
A hűtőhideg vajat villával szétnyomkodjuk,
borítjuk rá a kakaót, cukrot.
– Vaníliacukor is kéne…
Már mászom polcról polcra, levadászni a vaníliát.
Öröm ilyen szakértővel együtt dolgozni!
– Igazi csokoládénk van?
A kisszobában dekkol az öreg, télről visszamaradt Mikulás,
előhozzuk, levetkőztetjük, leütjük
(a fejére mérve az első csapást
kéjes borzongás és szánalom hullámzik át rajtam),
a törmelékét az edénybe szórjuk.
Nyomkodjuk, gyúrjuk, keverjük. Belenyalunk.
Serceg a fog alatt a kristálycukor.
– Olvasszuk meg! Akkor áll majd össze…
Öröm ilyen szakértővel együtt dolgozni!
Az üveget a villanyplatnira tesszük, alágyújtunk.
Kóstolnék, de ahogy közelítek, az edény
ezer darabra robban, a massza a falra pöffen…
Tűzhelyen, falon, asztalon, padlón, rajtunk… Csoki Rém.
Az egyik ujjamon folt, piros…
– Sebtapasszal leragasztjuk… A csokit szivaccsal lemossuk…
Az ujjamból vér, a falon csoki csordogál.
Összeállt!
Öröm ilyen szakértővel együtt dolgozni.

Illusztráció: Zsubori Ervin.