A férjemmel, Péterrel a nyolcvanas évek elején tett párizsi utunk nemcsak a szokott városnéző, múzeumozó örömökkel járt, hanem – hála Párizsban élő, magyar barátunk, Sz. úr kedvességének és szakértelmének – felért egy francia gasztronómiai tanfolyammal is. Na jó, a tanfolyam talán túlzás, de egy-két leckét biztosan kaptunk, és némelyikre máig emlékszem. Minden étkezés sorra került, volt benne reggeli is: frissen sült, meleg, a szemben lévő pékségben 5 perccel korábban vásárolt isteni, pehelykönnyű croissant (amiről Pesten nem értettem, mitől világhírű), narancsdzsemmel. Sz. úr, mint a franciák általában, a tejeskávéjába tunkolta szegényt, megvallom, borzadva néztem.

De a Bofinger étteremben elfogyasztott vacsora, a hely fantasztikus enteriőrje és az egész ültetési, felszolgálási előadás után rám a legmélyebb benyomást egy újabb szertartás tette: bort vásároltunk az ebédhez, mármint ahhoz, amit Sz. úrnál kaptunk. Pontosabban fogalmazva, elkísértük Sz. urat a borszaküzletbe, ahol törzsvevő volt, és a készítendő ebédhez készült a megfelelő bort beszerezni. A bolt maga nagy volt, mélyen benyúlt az épületbe, és a legjobb értelemben elegáns: fából készült polcok a falak mellett, itt-ott rekeszek a földön, és borosüvegek, állva, fektetve, kiemelten, csoportban, melyik hogy. Pult nem volt, a kereskedő – talán ő volt a tulaj, de ebben nem vagyok biztos – egy a bolt elején álló íróasztal mögül fogadta az érkezőket. Fogadta, igen, ez a helyes kifejezés.

Mikor megérkeztünk, éppen tárgyalt valakivel, Sz. úrnak csak egy intéssel jelezte, hogy észlelte az érkezését. Félreálltunk, hallótávolságon kívül, így csak a látványban részesültünk.

Két, nagyon fontos dologról nagyon-nagyon komolyan tárgyaló embert láttunk. A kereskedő időnként intett valakinek, aki hozott egy üveg bort, azt mind a ketten figyelmesen megvizsgálták, valami döntésre jutottak, aztán vélhetően tovább léptek. Jöhetett a következő üveg. Sokáig tartott, de nem bántam, élveztem a színházat. Végül lezárták a tárgyalást, a vevő, akitől a boltos az ajtóban köszönt el, nem vitt el egyetlen üveg bort sem. Naná, hogy nem, felelte Sz. úr, mikor utóbb megkérdeztük, mi történt, hiszen több ládányit vett! Ismerem, kőgazdag. Majd kiszállítják neki.

Mi következtünk. Rövid általános beszélgetés után (hogy van Sz. úr, mi újság a környéken, járt-e mostanában Magyarországon, meddig maradnak a magyar vendégei) a lényegre tértek. Vörös bort vennénk, bárányhoz, mit ajánl? Ó, bárány! Mi lesz előtte? Á, saláta. Itt a kereskedő kicsit elgondolkodott. És hogyan készíti majd a bárányt? Serpenyőben, frissen sütve. Fűszerek? Ebben nem teljesen értettek egyet, Sz. úr a borkereskedő által is támogatott rozmaringon kívül kevéske fokhagymát is készült tenni a húsra, ezt a másik nem támogatta. Mi lesz a köret? Krumpli. És arra milyen fűszereket készül tenni? Erről is társalogtak egy cseppet, noha egyetértettek: mind a ketten úgy vélték, hogy ennél a felállásnál nem kell a krumplira semmi egy kis vajon kívül. Mi lesz a hús után? Crêpe Suzette? Oh là là! Az az ő egyik kedvence… Lassan mégiscsak bekanyarodtak a célegyenesbe. A boltos három különböző bort sorolt fel, amelyeket javasolna ehhez a kitűnő menühöz, egy segéddel oda is hozatta őket. Sz. úr egyenként kézbe vette, forgatta, kiolvasta őket, kérdéseket tett fel, végül megállapodtak, hogy a háromból melyikből vásárolunk. Egy, azaz egy üveggel vettünk. A boltos minket is az ajtóig kísért.

Az ebéd finom volt. Frissen sült, fejenként egy szelet. Ezt nem azért említem, mert kevésnek bizonyult, hanem mert drámain tért el az én mennyiségszámolási szokásaimtól. Én úgy számolok, belátom, hogy kicsit eltúlzottan, hogy fejenként két szelet hús, plusz még… valamennyi, nehogy – isten óvjon! – előállhasson az a helyzet, hogy valaki még enne egyet, de már nincs a tálon. A számolgatás vége többnyire az lesz, hogy fejenként három szeletet készítek el, nem baj, mondom magamnak, lefagyasztom, vagy elviszi az unokám.

Az ebédet a már említett Crêpe Suzette zárta, amelyik – mint utóbb rájöttem, mert később részesültem még ebben a varázslatban – a legjobb volt, amit valaha ettem. Az üveg vörösbort hárman különösebb nehézség nélkül megittuk. A gasztronómiai lecke azonban maga a borvásárlás volt.


Illusztrációk: Freepik | Utómunkák: Köböl Vera.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel