Kállay Kotász Zoltán: Minden lében

Mi mindent látott a kanál?
Körteret biztos, Zsombolyai utcát is talán,
nagyit, dédit, Schweiger üknagymamát,
Petőfi Sanyit, Nimród fejedelmet, Ádámot, Évát…
Fazékból fazékba vándorolt,
tapasztalt sok rottyanást, forrást, elcsitulást,
derekát lángnyelvek nyaldosták
(ha kondér peremén kandikált túl, vagy lábos tetejére csapták
kapkodó szakácskezek, s nem csavarták le alul a gázt);
a fekete, kormos gyász körbemarta már sudár törzsét,
de a tűzjártasság csak növelte tekintélyét,
mire a Tusnádi utcába ért,
és villanytűzhelyen szolgálhatott tovább.
És ekkor, nyugdíjkorhatáron bőven túl
jött a melléküzemág.
Gyerekpopsikra odacsapódni, puff.
A páclé, megannyi főzelék és leves,
mely odaszívódott a kanál fejébe,
s őrződött, mint fűszeres, kollektív emlékezet –
mit gondolhatott erről?
A gyerekek – nővérem és én – tudtuk, mit:
igazságtalan. Minden esetben.

Mi mindent láthatott a sakk-készlet?
Rákoskeresztúrt, Erdélyt, Kelet-Európát, Bábelt,
Igazságos Mátyást, Nagy Heródest, Káint és Ábelt…
Fadobozból a fababák rendre előkerültek,
és eljátszották, hogy elkerülhetetlen
a lépés, indulni kell, menni,
ütni, hullni…
A futók feje színe épp olyan, mint az ellenfélé,
„árulók”, suttogtam, és sajnáltam őket.
Befestve… Egyszer majd minden szerep véget ér –
ennyi a remény?

– Minden lében kanalak! – iramodott neki nagyi,
s felkapva a fakanalat
kergetett minket körbe-körbe, majd a menekülőket
utolérve Ritácska hátsójára csapott –
a kanál derékba tört.
Mi lett volna, ha feneket ér?
A nadrág alatt, páncélként, a sakktábla feszült,
fa a fának ütközött,
gasztronómia a hadászattal szembesült…
Mindig a szelídebb húzza a rövidebbet –
mutatja a látszat.

Karácsonyra új fakanalat vettünk nagymamának.

Illusztráció: Fakanálvásárlás 1938-ban (Fotó: Fortepan / Fortepan).