Amikor az ember a rekkenő hőségben izgalommal szemléli Mostar elhíresült hídugróit, kiveri a víz a gondolattól, hogy maga is a bamba turistahad janicsárja, akik „csakisötveneuróért” leugranak a Neretva folyó smaragdzöld vizébe, a hagyomány beleporlad a bussinessbe, akkor lerágja a tíz körmét, könnybe lábadt szemmel aggódik, friss manikűrrel, vagy pedikűrrel?, homályos látással nő csak igazán az adrenalin, majd ezek után a napfényes időtlenség eszement állapota után megéhezik.

Döglesztő meleg, tesze-toszaság, megkoppan az ember szeme, ami aztán sokszorosozódik. Miután eszmél – mert persze a hídról ugráló akrobata testű fiúknak nem lesz baja, eszem a zúzáját, hogy aggódik a párductestűekért, este majd én is homorítok, mert hát ötven euró alatt délidőben nem is ugranak, de miért a hídon gyűjtik a pénzt, amikor az ugrás lentről látszik?, csak hangolják a tömeget – beleveti magát a selyem kelmék és aranyló kávéskészletek csodálatába. Kik a folyóba nem ugranak bele, kik meg a bazárba.

A hőség fokozódik, az ember telítődik, és talán már meg is éhezik. De előbb a dzsámi udvarán – a szakrális kézmosás után – mindenképpen elmormol egy imádságot, adj uram egy kis esőt és néhány falatot, mert itt a vég. Ez sem éppen böjti ima. Még egy kis kitartás, a müezzin éneke meghallgattatik, utána a felszabadult lélek érzi, most már lehet, már szabad, már nincs semmi más dolga. Ide már csak a búcsúcédula hiányzik.

Bosnyák menyecske invitál véget nem érően, mesébe illő kedvességgel és pompával. Rábökünk az „ezeregyéjszaka” szórólapjára, két bosnyák márka egy euró, fém tálak, meg szőlőlevelek, nem szerelmes (bár, ha akarom, igen), hanem töltött (japrak), csevapcsicsa és bosnyák kenyér.

A hely elvarázsol, mi több a hideg víz andalító, a bosnyák vendéglátás marasztal. Keresztbe kóstolunk, villával a másik tányérjába túrunk, hiszen a szomszéd étele, mint tudjuk, mindig szaftosabb.

Telítődik a gyomor, nyugszik a lélek, andalító a zene, az angol csoport is távozik. Jó kedélyű kompánia volt, mégis borzongva látja magát közéjük az ember néhány év múlva.

A hely mesés, a szőlőlevél tépkedése, „szeret-nem szeret”, mindegy is, érzem, hogy igen, szeret, még kávét is rendel nekem. Magának bosnyákot, szaft az alján, az olasz eszpresszó helyett törökmézzel átitatott zaccos vállalás megérintő nyitottságra vall.

Jóllakva és innen kilépve a legközelebbi repeta lehetősége villan át rajtunk. Már akin. Egy pillanatra átfut rajtam a gondolat, hogy párductestű hídugró vagyok, és éppen most gyűlt össze az 50 euró, így ugranom kell. No hiszen.


Bibók Bea fotóihoz és írásához Tenczer Tamás ezúttal is hozzátette a magáét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel