Becz Dorottya: A próba

Marie és Jean Franciaország egy eldugott kis falucskájában éltek. Igen szerették egymást, Jean meg is kérte Marie kezét annak rendje és módja szerint, ám mivel a fiú szülei gazdagok voltak, próbára akarták tenni a lányt, hogy megtudják, nemcsak a vagyonra ácsingózik-e.

Jean szülei hosszan tanakodtak, vajon mi lehetne a megfelelő feladat egy ilyen okos lány számára. Végül előálltak a farbával, és így szóltak Marie-hoz:

– A fiunkhoz akárki nem mehet hozzá, ki kell állnod egy próbát. Ha sikerrel jársz, nem állunk az utatokba, összeházasodhattok Jeannal, s ti és gyermekeitek öröklik majd minden vagyonunkat.

Marie kissé furcsállta a kérést, de párját mindennél jobban szerette, ezért bátran odaállt a szülők elé:

– Leendő anyósom és apósom, bármi legyen is a feladat, állok elébe, senki és semmi nem választhat el minket egymástól.

– Bátor vagy leányom – szólt Jean mamája –, halld hát a feladatot: ahogyan azt te is tudod, a falu határában él a fehér szörny, Besh-Amel. Asszonyok tucatjai próbálták már megszelídíteni a vadat, de évente mindig csak egy valakinek sikerül, a többiek kudarcot vallanak.

Marie egyszerre elsápadt és fortyogott benne az indulat, de a szeme sem rebbent, hetykén válaszolt:

– Hát idén én leszek az az asszony, aki kezes báránnyá teszi Besh-Amelt.

A lány csókot lehelt Jean ajkára, és azzal útnak is indult. A szörnyről mindössze annyit tudott, hogy akik sietve közelítenek felé, vagy nem a megfelelő varázspálcát használják, esetleg túlságosan meleg napon próbálnak szerencsét, azokat Besh-Amel kisebb-nagyobb fehér, puha, sziklaszerű kövekkel dobálja meg.

Marie hamar oda is ért a falu határába, ahol a szörny lakott. Arca piros volt, homlokáról verejtékcseppek szaladtak lefelé, annyira sietett. Vesztére. Abban a pillanatban, hogy Besh-Amel meglátta, felkapta az első kezébe akadó rögöt, és mielőtt a lány egyáltalán megszólalhatott volna, már dobta is felé.

Marie nem hagyta annyiban a dolgot, estére a közeli erdőben pihent le, és elhatározta, hogy bármi is történjen, ő bizony megszelídíti a szörnyet. Igen ám, de szerencsétlenségére a következő nap olyan forróságot hozott, hogy ő maga is alig tudott kimozdulni erdei rejtekéből. Sejtette, hogy nem érdemes nekiindulnia, mégis minden erejét beleadva, akár egy harcedzett katona, elszántan trappolt a cél felé. Mindhiába.

A melegben az érzékeny Besh-Amel azonnal felfigyelt a léptek zajára, és abban a minutumban a rögökhöz nyúlt.

Marie arca eltorzult, a sírás fojtogatta. Kezeit ökölbe szorította, és belecsapott az egyik, közelében lévő fehér rögbe. – Mi lesz, ha nem sikerül ezt a gonosz szörnyet megszelídítenem? Akkor Jean soha nem lehet az enyém!

Panaszos sírását meghallotta az erdő tündére, és a segítségére sietett:

– Marie, fogd ezt a varázspálcát és ezzel csiklandozd meg Besh-Amelt! – azzal a furcsa fordított csepp alakú eszközt átadta a lánynak.

Marie lassan indult a szörny felé, aki éppen hátat fordított neki, amikor odaért. Fogta a varázspálcát, és óvatosan megcsiklandozta a Besh-Amel lábát. A szörny megfordult és felkacagott. A lány egyre feljebb csúsztatta az eszközt, míg el nem érte a hatalmas lény hóna alját. Akkor aztán harsány nevetés rázta meg a környéket. Amikor Marie a szörny felé nyújtotta a kezét, az kedvesen a lányéba tette az övét, puhán belesimult.

Jean és a családja a kapuban várta Marie-t. A lány békésen sétált, mellette hömpölygött a hatalmas, fehér Besh-Amel.

Azóta Marie és Jean boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Illusztráció: Pixabay.