Pető Tünde: Azori kalandozások #1 – Lisszaboni ráhangolódás

Én tudom, hogy mit fogok enni! – mondta szilárdan és eltökélten barátnőm Péter ikonikus tengerészkocsmája, a Café Sport teraszán, Faial szigetén. A nevezetes kocsma ugyan – a modern idők szellemében – már kávézóként üzemel a szűk utcákkal barázdált Horta városának kikötőjében, és sötét tónusú belső tere sem Rejtő-figurákkal, hanem természetbarát nemzetközi közönséggel van tele, de a hely még őrzi azoknak az időknek az emlékét, amikor fáradt hajósok és bálnavadászok tértek be ide, hogy szomjukat és éhüket csillapítsák.

Bár külsőre sem barátnőm, sem én nem hasonlítunk Don Fülig di St. Jamesre, alias Fülig Jimmyre, pár akadályt nekünk is le kellett győznünk ahhoz, hogy ott ülhessünk, mint afféle fregattfőhadnagyok, ennek a már-már szinte intézménynek számító vendéglátóhelynek a teraszán, valahol az Atlanti-óceán közepén, jó messze Magyarországtól, az Azori-szigeteken.

Vegyük például, hogy már egy nappal korábban meg kellett volna érkeznünk, de olyan vihar dúlt az Atlanti-óceán felett, hogy gépünk fel sem szállt Lisszabonból. A koronavírus miatt ráadásul három évet kellett várnunk arra, hogy egyáltalán elindulhassunk – én Dániából, barátnőm pedig Magyarországról.

Édesanyám azt ajánlotta, ha most sem sikerül nekivágni, akkor jobban teszem, ha elfogadom: az Univerzum magasabb bugyraiban forr egy barátságtalan erő, amely nem akarja, hogy meglássam ezeket a szigeteket; fogadjam el, és ne is próbálkozzak többet… Utolsó kísérletem azonban biztatóan indult, mert baj nélkül sikerült elrepülnöm Lisszabonig, amit úgy értékeltem, hogy az Univerzum ezúttal mutat némi hajlandóságot elszántságom láttán.

Az első sikeren felbuzdulva, nem vesztegettük az időt, gyorsan kirándulni indultunk szintén eltökélt barátnőmmel Belémbe, Lisszabon egyik nevezetes negyedébe. Elsősorban a Szent Jeromos kolostort szerettük volna látni, de nagy várakozással tekintettünk az ebéd elébe is. Szerencsésen felfedeztük út közben a Mercado da Ribeira épületét, amelynek csarnokában nemcsak a lisszaboni piac kapott helyet, hanem egy sor kis étkezde is, ahol Portugália jó nevű séfjei kínálnak helyi specialitásokat, a halételektől kezdve a süteményekig mindent, mi szem-szájnak ingere. A csarnok mindig telis-tele van éhes emberekkel, mert minden étel friss, az alapanyag a szomszédos piacról érkezik, és a séfek is értik a dolgukat. Nem volt könnyű ülőhelyet szerezni, de kiváló halételeket kóstolhattunk meg türelmünk jutalmaként, és erőt gyűjthettünk a további úthoz.

A Santa Maria templomban és a Szent Jeromos kolostorban, Belém két híres épületében nem csalódtunk. A templomban az oszlopok szinte karcsúnak tűnnek a monumentális belső térben. Olyan érzésünk támad, mintha nem is egy tetőt, hanem az eget tartanák. A kinti, vakító napfénnyel ellentétes sötét belső térben Portugália két híres fia, Vasco de Gama és Louis de Camões szarkofágjára esik a fény, azt üzenve, hogy érdemeik alapján a felfedező és a költő biztosan részesültek az isteni kegyelemben.

Az ország tündöklésének kezdetén épült ez a templom, Vasco de Gama korában. A nagy felfedező, illetve a hányatott sorsú költő, aki eposzba foglalta Gama útját Indiába, már régen halottak voltak, mikor a sírok mai helyükre kerültek az 1800-as évek végén, Portugália pedig már csak árnyéka annak a gazdag és hatalmas birodalomnak, amelyet nagy részben felfedezőinek köszönhetett.

Ekkor már a templom és a szomszédos Szent Jeromos kolostor is jóval kevesebből gazdálkodhatott, mint korábban. Az 1820-as forradalom után bezárták a kolostorokat, így a szerzeteseknek bevételek után kellett nézniük. A szűk esztendőkben eladták híres süteményük, a pastel de Belém receptjét egy közeli cukorfinomítónak. E titkos recept alapján készülő sütemény ma is kizárólag csak egy közeli cukrászdában kapható, amely előtt ottjártunkkor is hosszú sor kígyózott. A pastel de Belém cukorral és tojássárgájával főzött tejszínes krémmel töltött, vékony tésztás kosárka, amelyhez hasonlót majdnem minden cukrászda árul nemcsak Portugáliában, hanem a volt gyarmatokon is, pastel de Nata néven. Minden utánzat eltér azonban az eredetitől, mert a pastel de Belém receptjét állítólag csak négyen ismerik, így aki az eredetit szeretné megkóstolni, annak be kell állnia a hosszú sorba a belémi cukrászdában.

Fájó szívvel mondtunk le a híres sütemény élvezetéről, de szorított az idő, így folytattuk utunkat a szebbnél is szebb Szent Jeromos kolostorba. A csipkés díszítésekben és megannyi rabul ejtő részletben bővelkedő kerengőben útitársam azonnal észrevette, hogy vár rám egy olyan kőoroszlán, amit minden bizonnyal figyelemre fogok méltatni, és nem is kellett csalódnia. Ő tudja rólam, hogy bárhol járok-kelek a világban, különös figyelemmel illetem azokat az oroszlánszobrokat, melyeknek a készítői a szobor tanúsága szerint nemigen láthattak élő oroszlánt. Ezen alkotások közös jellemzője, hogy az oroszlánoknak emberarcuk van, vagy éppenséggel inkább ágaskodó hermelinre hasonlítanak a figurák – azaz szokatlan az ábrázolás. Egyszer Szepeshelyen botlottam egy csodás példányba, máskor a koppenhágai Király Kertjében, de a Szent Jeromos kolostor kőoroszlánja is szinte már-már macskamódon barátságosnak tűnt.

A kerengő a szépség és kifinomult elegancia keveréke, ugyanúgy, mint a közeli Belém torony a Tajo torkolatánál, amely az utolsó volt, amit a nagy felfedezők meg láttak a messzeségből, és az első, amit megpillantottak, mikor hazatértek.

Tovább mi sem mentünk, helyette megkerestük az egyetlen árnyékos teraszt a környéken, ahol még akadt hely a nagy melegben. A terasz – a Belém torony és a felfedezők modern emlékműve között – egy cukrászdához tartozott, helyet pedig valószínűleg azért találtunk csak itt, mert drágának bizonyult. Viszont alkalmunk nyílt végre megkóstolni a pastel de Nata süteményt, és konstatálni, hogy a vendéglátás kifogástalan. Szóvá tettük, hogy hiányoljuk a gyümölcsléből a jeget, ekkor nemcsak jeget hoztak, de tettek a pohárba mentalevelet és fahéjrudat is a figyelem jeleként.

Belém barátságosan fogadott minket, mi pedig mit sem sejtve, bizakodóan tekintettünk a jövőbe, az árnyékos teraszról a ragyogó napfénybe a Tajo folyó partján, hiszen reményeink szerint a másnap estét az Azori-szigeteken kellett volna töltenünk. Az Univerzum azonban irigyen figyelhetett minket, mert másnap váratlan akadályokat gördített utunkba.

Folytatása következik…


Fotók: Pető Tünde (kivéve a Mercado da Ribeira csarnokot és pastel de Nata süteményt ábrázoló képet; utóbbiak forrása a Pixabay).

2 thoughts on “Pető Tünde: Azori kalandozások #1 – Lisszaboni ráhangolódás

  1. Nagyon jó kedvcsináló mind a szigetek, mind a szerző megismeréséhez.Egy asztalnál ülve teljesedhetnek ki az izélmények, illatok és hangulatok.

Hozzászólás a(z) Paricsi Zsolt bejegyzéshez Kilépés a válaszból