Kállay Kotász Zoltán: Időmilliomosok

Jó maroknyi mazsolát szórtam rá,
pár evőkanálnyi tejfölt lapátoltam a tetejébe,
aztán jött a vaníliacukor… A harmadik polcig
kellett kapaszkodni a spájzban,
nagy befőttesüvegben szunnyadt a vaníliarúd
feje búbjáig kristálycukorba fagyva.
Késsel fúrtam-faragtam szét,
hogy szórható legyen,
már az üveg nyitása előtt tudtam: ez küzdelmes lesz!
A túrós tészta volt a kedvenc ételem –
nagyi csak a tésztát főzte meg sós vízben,
túrót tört rá,
tulajdonképpen – így éreztem – én készítem készre.

Ha túrós volt ebédre, negyed 1-re már be is faltam;
indulásig még majdnem egy óra,
„lemegyek a betonra!”, szóltam nagyinak.
A beton a garázssor előtti udvart jelentette,
szürke, üres placc, autók ritkán parkoltak rajta.
Nem játszott lenn senki,
ténferegtem ide-oda… Belekezdjek valamibe?
A belekezdés belefeledkezést is jelent,
„persze, menj csak… időmilliomosok vagyunk!”,
szólt utánam nagyi, és én vigyázni akartam a milliómra,
nem folyhat észrevétlen el…
Ötpercenként a karórámra sandítottam,
egyébként csak úgy nézelődtem,

ahogy máskor is néha…
Kétszer körbejártam a házat, aztán kifordultam
az utcára, harmincöt perc, eldöntöttem,
mégis, ásni, gödröt, ott,
ahol máskor is… Tusnádi és Zeke utca sarok,
a többiekkel úgy véltük, itt… nem máshol, csakis itt a kincs!
Négyszer-ötször nekiveselkedtünk,
de másnapra Misi bácsi mindig – káromkodva – visszatemetett.
Elszaladtam a kisásóért, nekiláttam, harminc perc,
hánytam a földet veszettül, aztán…
Ez értelmetlen… Nem tudtam volna megmondani, miért,
de éreztem, értelmetlen, ráadásul

belefeledkeztem. Húsz perc.
A kisásót a kertünkbe hajítottam, néztem a gödröt
hezitálva, aztán a földet lábbal visszarugdostam, letapostam.
Ez jól esett. „Nyomok eltüntetve.”
Tizenöt. Elsétáltam kívül a kukatárolóig,
számláltam a kerítés mentén ültetett virágokra szálló lepkéket.
„Már csak tíz perc! Lassan indulnod kell!”,
kiáltott le nagyi a konyhaablakból.
„Tudom!” Bementem, körbesétáltam még egyszer a házat,
mindennek éles, fényes kontúrja volt, tizenegy
fehér lepke, nyolc barna és színes. (A kék azóta is ritka.)
Aztán felmentem a táskámért,
és elindultam az iskolába.


Illusztráció: budapesti lakóépületek és garázssor 1972-ből (Fotó: Fortepan / Péterffy István).

Vélemény, hozzászólás?