Pető Tünde: Azori kalandozások #3 – Bennfentesként az emeleti büfében Pico szigetén

Érdekes hegycsúcs a Pico. Egy vulkán a Himalájához fogható hegyet az óceán mélyére süllyesztette, csak a csúcsa kúszik lustán az óceán felett tovább az ég felé, hogy végül, drámain meredek csúcsos kalapot öltve, köszönjön neki.

Pico szigetét egy helyi idegenvezetővel jártuk be, aki valaha Faial szigetén született, de pár évtizede a családja, amikor ő még gyermek volt, egy vulkánkitörést követően a viszonylag közeli Egyesült Államokba menekült. Amerikából felnőttként azért tért vissza a szigetekre, mert szeret a Paradicsomban élni – árulta el nekünk. Hozzátette, ha Amerikában csermelyre néz a lakás hátsó ablaka, már óceánra nyíló apartmanként árulják drágán, míg az Azori-szigetek maga egy óceánra nyíló ökologikus ablak, ahol mindig tiszta a levegő és jó az idő. Soha sincs túl meleg vagy túl hideg, és friss az étel is – mondta nekünk, majd kedvesen megkérdezte, nem akarunk-e letelepedni náluk, hiszen hely van bőven.

Amúgy kedvelik a látogatókat, mert olyan emberek érkeznek nyaralni hozzájuk, akik szeretnék megőrizni a szigeteket olyannak, amilyennek ma látjuk őket – a ritkaságnak számító fákkal, virágokkal, és persze a bálnákkal, amelyek a szigetek mellett tartanak pihenőt vándorútjukon. Talán szerencse, hogy valóban sosincs olyan meleg a szigeteken, hogy ellepjék a strandolók hadai, így lehet reménykedni abban, hogy ez a táj megmarad az Atlanti-óceán ékkövének.

Túravezetőnk Picón a világörökség részét képező szőlőültetvényekre is elvitt bennünket, nem kis büszkeséggel mutatva meg őket a vakitóan kék ég alatt. A szőlőtövek köré csípőig érő falat emelnek a vulkáni fekete kövekből, hogy megvédjek az óceán sós levegőjétől és melegen tartsák őket. Vendéglátónk szerint egymás mellé rakva kétszer is körbe érnék ezek a kövek a Földet.

Nem kerülte el házigazdánk figyelmét a fák iránti rajongásom, mert mikor szerényen megkérdeztem, nem vinne-e el egy sárkányfához, kijelentette: addig nem fogom elhagyni Pico szigetét, míg nem látok sárkányfát. Szerencsés embernek mondhatom magam, mert nem is egy, hanem két kétszáz éves fát találtam azon a helyen, ahova elvitt. Lenyűgözött a két hatalmas fa, melyhez hasonlót legfeljebb cserépben látnak a hozzám hasonló égöv alatt született emberek. Az egyébként az ismerős virágok – az ezen a tájon óriásira nőtt liliomok és a szigeten mindenhol vadon fellelhető hortenziák – is élményszámba mentek óriási méretük vagy burjánzásuk miatt.

Utunk egyik fénypontját a bálnales jelentette, annak ellenére, hogy szakadó esőben hajóztunk ki az óceánra. Szerencsére nem volt köd, így mi gyermekek módjára örülhettünk az újra és újra felbukkanó bálnáknak és delfinrajoknak.

Mielőtt búcsút vettünk volna házigazdánktól, Pico szigetén is sikerült egyet lakomáznunk, mintegy megpecsételve a kimondatlan egyezséget az Azori-szigetekkel, hogy immár megadják magukat és feltárják szépségüket nekünk, ha már ilyen állhatatosan kitartottunk mellettük.

Ezt a lakomát tulajdonképpen az elveszett bőröndöknek köszönhetjük. Tudvalevő, hogy mindig a helyiek tudják legjobban, hol érdemes enni. Túránk elején meg voltunk fosztva ruháinktól, így betértünk egy helyi üzletbe vásárolni. Nem flancos áruházról van szó (Pico szigetén nincsenek nagyvárosok), hanem egy kicsiny boltról, ahol első látásra semmi sem nyerte meg a tetszésünket, így alaposan át kellett vizsgálnunk az árukészletet, használható ruhanemű után kutatva. A szimpatikus eladó csak portugálul beszélt, de remekül forgatta a Google-fordítót, s nagyon készségesen segített egy alapruhatár összeállításában. Kérdésemre pedig azt is elárulta, hol étkeznek a helyiek.

Útmutatása nyomán jutottunk el egy büfébe, amely csurig tele volt emberekkel, akik asztalok körül ültek, és minden asztalon hívogatóan állt egy-egy üveg bor. Gyorsan rájöttünk, hogy az alsó szint a turistáké. Ezen a szinten elegáns mélykék abroszos asztalok mellett ültek az Azori légitársaság utasai, akiknek a gépe késett (szegények, nem tudták, hogy csomagjuk talán még a miénknél is később érkezik majd meg, bárhova tartanak). De mi hamar felfedeztük, hogy felül, az első emeleten, kevésbé puccos asztalok mellett ülnek azok, akik válogatni szeretnének a büfében.

Kicsit kilógtunk a helyiek közül, az üzletvezető oda is jött, hogy megkérdezze, nem az éppen késő gép utasai vagyunk-e (és nem a puccos asztalok mellett lenne-e a helyünk), de mi biztosítottuk róla, hogy szeretnénk a büfé mellett maradni az első emeleten, mert kaptunk egy tippet.

Nem bántuk meg, hogy elfogadtuk a helyi kiskereskedő javaslatát, mert a legjobbat kaptuk friss halból, marha- és disznóhúsból, amit a szigetelek kínálnak, de édes krumpliból, zöldségekből, salátákból és gyümölcsökből sem szenvedtünk hiányt. Desszertről is gondoskodtak, ami nem mellékes, hiszen kiválónak találtuk az édességeket is.

A vendéglátóhelyeken legalább egy-két levest mindenhol tartanak. A sok kiváló étel között ezek a levesek azok, amelyek gyengébben szerepeltek az én kulináris listámon. A levest itt szósznak néztem, csak egy helyi hölgy csodálkozó tekintete ébresztett fel, amikor laza mozdulattal rálöttyintettem belőle egy kanállal a lapos tányéromon álldogáló finomságokra.

Nem volt azonban minden ismeretlen a szigeten. Egy boltban éppen tepertőt sütöttek, amit annak ellenére megkóstoltam az érdekesség kedvéért, hogy otthon úgy kerülöm, mint ördög a tömjénfüstöt. Vékonyabb és ropogósabb, mint a magyaros tepertő, kimondottan ízletes.

Mivel jellegében mind a kilenc Azori-sziget más, újabb különlegességekre számíthattunk utunk további részében is, így intettünk búcsút a fekete lávaköves Picónak, hogy másnap bejárjuk a zöld Faial-szigetet.

Folytatása következik.

Fotók: Pető Tünde.