Pető Tünde: Azori kalandozások #4 – Vulkántúra és bálnacsont-faragások, búcsúebéddel
Mielőtt elbúcsúztunk az Azori-szigetektől, egész napos, autós túrára indultunk Faial-szigeten. Első célpontunk a Capelinhosnak nevezett vulkán volt, amely 1957-ben kitört és 13 hónapon keresztül aktív is maradt, 2,4 kilométerrel továbbépítve a szigetet és vulkáni hamuval borítva a környéket.
A vulkáni tevékenység háromszáz házat rombolt le. Kétezer embernek kellett új lakhely után néznie, közülük másfél ezren az Egyesült Államokba emigráltak, hála a kiváló portugál–amerikai kapcsolatoknak. Később sokan újra visszaköltöztek az Azori-szigetekre, amit – tekintettel a természetközeli, nyugodt életre, ami ezen a tájon vár az emberre – meg is értek.
Manapság a vulkán békésen pihen, és a szürkés-feketés, kopasz vulkáni sziklák éles kontrasztját alkotják a környék buján zöldellő erdőinek. A túrázók felkapaszkodhatnak a vulkáni dombokra, hogy onnan élvezzék a kilátást az óceánra, majd indulhatnak tovább felfedezni a zöld szigetet, amely kicsinysége ellenére változatos képet mutat, dombok, hegyek, völgyek borítják felszínét.
Mi felkerestünk egy elhagyott kilátótornyot is, ahonnan kitekintve felsejlett a messzeségben São Jorge, az a sziget, amellyel kapcsolatban a hatóságok megélénkült vulkáni aktivitásra figyelmeztettek. Tekintettel a sok nehézségre, amit utunk során addig le kellett győznünk, végül letettünk a sziget meglátogatásáról. Mert amilyen a mi szerencsénk, ha egyébként nem is szándékozna ott vulkán kitörni, ha mi betesszük oda a lábunkat, még meggondolhatja a dolgot…
Másnap búcsút vettünk Faialtól, méghozzá egy újabb kiadós ebéddel, amelyet a már ismert Péter-féle tengerészkocsmában költöttünk el.
Ezúttal – szerény belepő fejében – módom volt megtekinteni az emeleti bálnacsont-faragásokat is. Egyszerű emberek művei ezek a kis szobrocskák, vésetek és faragások, amelyek között azonban sok olyan akad, amelyet profi művészek is megirigyelhetnének. Igazolva láttam azt a feltételezésemet, hogy rengeteg ember szaladgál művészi vénával megáldva, csak nincs elég ideje a szemlélődésre, így még saját maga előtt is rejtve marad, mi mindent alkothatna.
Szerencsére a halászoknak, tengerészeknek, akik kifaragták ezeket a kis szobrocskákat, láthatóan nem kellett folyamatosan rohangászniuk, így igényes tevékenységgel üthették el az idejüket munkájuk szüneteiben. Annak azonban örülök, hogy bálnákra manapság már ezen a környéken sem vadásznak.
Befejezése következik.
Fotók: Pető Tünde.
