Gulyás Dénes: Hajnali bagel lazaccal San Franciscóban

I left my heart in San Francisco, mondhatnám én is – ahogyan Tony Bennett kissé nyúlósan énekli. Kicsit ott is hagytam. Nem az egészet, de egy kis részét biztosan. Az öbölnél, a Fisherman’s Wharf zsákbamacska igazgyöngy árusainál, a frissen sült rák és fehérbor illatába öltözött éttermekben, az Alcatrazban – ahonnan azért kiengedtek –, a Golden Gate másik végénél Sausalito, Tiburon, Belvedere óceán illatú utcáin és a parti sziklákra nyíló éttermek teraszán. No és persze a színházban.

Anyegin-előadások sorozatban. A bemutatóig minden idegszál, hangszál, izom, agysejt, szándék és figyelem, egyre gyorsuló és erősödő cerscendóval és accelerandóval pumpál a premier előadás utolsó hangjáig. Aztán három nap pihenő. Egy nap, amíg a gőzt kifújjuk. Aztán megcsörren a telefon, hiszen a próbaidőszak napi 9 órás próbái alatt annyira összeszoktunk, oly sok mindenben voltunk egymásra utalva a színpadon, hogy egy nap múltával már hiányoltam Tatjanát, Anyegint, Gremint, Larinát, Olgát, s a telefon csörgéséből úgy ítéltem, ők meg Lenszkijt.

Mintha arcuk kisimult volna, válluk is kissé lejjebb szállt, ahogyan a Fisherman’s Wharf utcáin, mólóin csavarogtunk papírzacskóba rejtett sörösdobozzal a kezünkben. Nem értem most sem, akkor sem értettem, hogy bár a törvény tiltotta a nyilvános alkoholfogyasztást, s mindenki tudta, hogy a zacskóban valami legális drog, sör, bor vagy whisky rejtőzik, így miért volt megengedett mégis a nyilvános italozás.

Persze, hogy a színházról volt szó. Az előadásról, a rendezésről, énekesekről és más Anyegin produkciókról is. Mit ad Isten, este 10 felé Tatjana lakásán találtuk magunkat, felvételek hosszú egymásutánját hallgatva, elemezve szakbarbárkodtunk. Talán nem is volt az, hiszen a mai napig emlékszem az elhangzott véleményekre, melyek később mind hasznosnak bizonyultak.

Úgy hajnali 4 felé, valakinek hatalmasat kordult a gyomra. Lehet, hogy az enyém, mert Gremin azt mondta: Dénes, bírd még egy darabig, mindjárt nyit a pék. Aztán – mint Jack Nicholson és Helen Hunt a „Lesz ez még így se” című film végén teszik – Tatjanával 4:15-kor lementünk a pékségbe, ahol már friss bagel illatozott a pulton. Gyorsan egy vagy két tucatnyit a kosárba, mellé Philadelphia krémsajtot, és uzsgyi vissza, hogy a bagel még langyos legyen, amikor felvágjuk, megkenjük a sajttal, ráterítünk vékony füstölt lazacszeleteket, de úgy, hogy a friss, gyönyörű, korall színű hal teljesen betakarja a sajtot, itt-ott pajkosan és kacéran kikacagva a bagel szélén.

Aztán, nem is értem, honnan és hogyan, de előkerült néhány üveg hideg pezsgő, a jobbik fajtából. Lassan megvirradt. Érkezett a forró kapucsínó – Tatjana nem csak az éneklés mestere volt, hanem mindenféle kávék professzora is –, amibe beletunkoltuk a bagel megmarad példányait.

Kaliforniai élményeim – mindegy, hogy színház, a fentihez hasonló napok, vitorlázás a Golden Gate alatt, ki az óceánra egy hatalmas kétárbócossal – bizony, felejthetetlenek. Igen, egy kicsi része a szívemnek ottmaradt. Van még-egy két ilyen hely, köztük például Firenze is, de San Franciscóval oly messze vannak egymástól, hogy most inkább nem keverem ezt a két csodát.

Illusztrációk: Pexels, Pixabay.