Petrőczi Éva: A „zöldszájú” Gisela
Jan Casey nagyszerű regénye voltaképpen háborús szerelmi történet, két barátnőről, a Cambridge-ben tanult Viola Baxterről és szerelméről, tovább barátnőjéről, Annie-ról, sőt, vőlegény-jelöltjéről, barátnője bátyjáról, Fred Scholzról, akik, szegények, vesztükre angol anya és német apa házasságából születtek.
Annie, mint jeleztem már, nem csak Viola jövendőbeli sógornője, de egyben igazi bizalmasa is. Amikor megtudja, hogy szeretett nagyanyjuk halálos beteg, bátyjával együtt hazatér Németországba, hogy könnyebbé tegyék a kedves idős hölgy utolsó napjait, aki már egy kis langyos tejhez, gyönge húsleveshez is csak a legjobb indulatú szomszédok, boltosok irgalmából juthat. A legnagyobb baj azonban az, hogy a Fred–Annie testvérpárt nem csak Angliában, de Németországban is nemegyszer gyanakvás és rosszindulat veszi körül, mint amolyan „kentaur”, azaz félig német, félig angol teremtményeket. A lány ennek ellenére, brit anya szülötteként – szinte törvényszerűen – egy hamarosan háborús áldozattá váló német fiúba szeret bele, Wilhelm „ifiasszony” lesz belőle, s egy mindig éhes kisfiút, Waltit is jól kell valahogyan lakatnia. Szerencséjére, anyósa úgy megszereti, hogy az már-már mesébe illő… A fiatal özvegy, mindennapi gondjaik közepette, másokon is segíteni igyekszik.
Közben Angliában Viola néhány keserves „utójátékkal” megszüli a kis Freddie-fiút. Ez az anya–baba páros Skóciában lel menedéket, ahol 1943-ban még egy rendhagyó, de a háborúhoz képest a maga felemásságában is pompás karácsonyi lakomára kerül sor, amely a későbbiekben idézésre kerülő németországi éhínség epizód vigasztaló ellentéte.
„A házban számtalan gyertya és mécses világított, némelyik ezüst asztali gyertyatartóban, mások kiszolgált befőttesüvegben. Nem volt annyi hely, hogy az asztal köré ülve egyenek, de a büféasztalt megrakták mindenfélével. Volt persze báránysült, pácolt marhaszegy, bundázott húskenyér [fasírozott, angol módra! háromszor is brr! P. É.], csőben sült karfiol, a húsok mellé gyömbéres alamachutney, gyökérzöldségpüré. Aztán omlós teasütemény, sajtos burgonyafánk, áfonyás keksz, krumplis pogácsa, zabpelyhes falatok és a Viola által készített gyümölcsös kosárkák maradéka.”
Teljes ellenpontként – csöndes főhajtással a virágosból veteményessé alakított angol „hadikertek” előtt – lássunk egy, írásom címébe is beemelt németországi éhínség epizódot.
„– Jöjjön velem! – szólalt meg Gisela [korábban olykor a kis Walti alkalmi dajkája!]. Annie szégyenszemre habozott, átfutott az agyán, Gisela esetleg olyan helyre csalja, ahol el akarják venni majd azt a pár bogyót és makkot, amit sikerült összeszednie… Odabicccentett a kislánynak, jelezve, hogy mutassa az utat. Kidőlt fatörzseken, sáros vízmosásokon trappoltak át… Gisela! Szólította meg Anne a kislányt. – Miért zöld a szád széle? A gyerek megfordult és rongyos ruhája ujjával megtörülte a száját. – Ez csak fű. Fű? – kérdezte Annie riadtan? – Füvet eszel? – Néha nincs más…”
Amikor rengetegen elveszítették az otthonukat Ulmban, Annie és Frau Wilhelm (az anyósa) boldog volt, hogy az ő házuk sértetlen maradt. Csoda, hogy egyáltalán éltek. (Négyesben, a kisfiúval, s a befogadott, a híg, de legalább meleg levessel feltáplált, jól lesikált és tiszta ágyba bújtatott, korábban erdőlakó és fűvevő Giselával!)
Nekem erről a zöldszájú kislány jelenetről egy 2010-ben, Heidelbergben látott bozeni/bolsanói (azaz: Tirolban forgatott) dokumentumfilm is az eszembe jutott, amelyben nagyon idős ottani emberek arról beszéltek, hogy az őrölt gesztenyéből sütött kenyér mentette meg őket az éhhaláltól.
Angol oldalról pedig nem hagyható figyelmen kívül a világhírű Krumplihéj Pite Irodalomi Társaság, Mary Ann Shaffer és Annie Barrows négykezes regény-remeke, amelyből 2018-ban világhírű film is készült. Aki ezt a könyvet, vagy általában a női háborús hősisesség emlékeit kedveli, becsüli, az a Nők a háborúban-t is szeretni fogja. Különösen azért, mert a regényben felbukkanó kisebb-nagyobb kulináris furfangokból mi, a ma lányai, anyái, nagymamái is erőt meríthetünk, az előbbieknél azért sokkal könnyebb, de találékonyságot, fantáziát igénylő körülmények között!
Mindezek a finomságok természetesen csak a „faji tolerancia” egészséges légkörében eshetnek jól, ahol a más nemzetiségű anya és apa nem gond, s végképp nem tragédia, hanem nyelvi, kulturális és nemegyszer szakrális többlet!
Jan Casey: Nők a háborúban | Fordította Medgyessy Zsófia | Kossuth Kiadó, 2022; 410 oldal, 4500 forint | A nyitóillusztráción ápolónők és hadisérültek 1942-ben (Fotó: Fortepan / Miskolci Zsuzsa).