Gulyás Dénes: Premier utáni szusi San Diegóban

Az anyahajókra és rombolókra nem mehettem fel San Diegóban, de nem is igazán akartam. Az Alcatrazból könnyen szabadultam egy évvel korábban San Franciscóban, de abban már nem bíztam, hogy innen egyhamar szabadulnék, pláne, mint hívatlan látogató. A színházból viszont, mint hívott látogató, nem szabadultam, de nem is akartam.

Szerelmi bájital, L’elisir d’amore. Vidám darab, napsugaras zene, tele gyönyörű dallamokkal, amit a bumfordi, írástudatlan, mégis kedves főhős énekel. Vélek felfedezni némi furcsaságot abban, hogy főhős a szegény Nemorino, pedig írni sem tud. Hogyan lehet egy analfabéta hős? Pláne fő? Mindegy, akkor is szeretjük.

A színház San Diego belvárosában, a lakásom onnan jó 25 mérföldnyire, az óceán partján, a víztől talán 100 méterre. Egy szó, mint száz, paradicsomi állapotok. A két célpont között a Balboa Park, állatkert és rengeteg más látnivaló. Természetesen éttermek is. Sorjában látogattuk végig, ha nem is mind, de igyekeztünk a „mindhez” közelíteni. Erre azért volt szükség, hogy eldöntsük, a premier után melyikbe megyünk. Jól döntöttünk, amikor egy japán vendéglőt választottunk.

Egy adag szusi, kicsi tányéron 2 kicsi darab. Amikor az étlapon szereplő összes verzióból ettünk, olasz kollégám, Dulcamara csodadoktor, imígyen állította komoly feladat elé a pult másik oldalán szorgoskodó szusimestert. Most kérünk sült édesvízi rákot fejével együtt a rizsdarabka tetejére, fürj tojásának sárgájával. A szusimester keze hirtelen megállt, szeme mereven egyirányba nézett, némi aggodalom ült ki az arcára, melyet izzadságcseppek kereteztek, majd fél percnyi tanakodás után azt mondta: certainly Sir. Innen már nem tudtuk fokozni. Kaliforniai fehér csúszott mellé, a japán–magyar–olasz–amerikai barátság jegyében, s ahogyan Nemorino, a bumfordi főhős énekli: dell’elisir mirabile, bevuto ho in abbondanza, azaz: a csodás elixírből bőséggel ittam.

A három hónapig tartó portyának ez csak az egyik állomása volt. A tengerparti séták, a helyi magyar közösség gondoskodása, a születésnapomra kovásszal sütött kenyér és az almás rétes kicsit hazarepítettek.

Az előadások közötti időben a kollégákkal együtt töltött napok örömét azonban mind odaadtam volna egyetlen fél délutánért Máraival. Sajnos erre nem volt módom, mert nem tudtam, hogy ott lakik. Egyedül, nagyon öregen, mindentől és mindenkitől visszavonultan, halálra készen. Életének utolsó éveit San Diegóban élte. Itthon a 80-as években nem beszélt róla szinte senki. Mintha titkolták volna. Most már szinte minden művét elolvastam. Utolsó naplókötetének utolsó bejegyzése: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Aztán mégis alaposan megsürgette.

Talán szomorú, ahogy befejezem, de Márai Sándor is San Diego nekem, még ha tudatlanságom okán nem is találkozhattam vele.

Illusztrációk: Pixabay.