Petrőczi Éva: Gyógyító ízemlékeztetők – Szajkó István módra

Egy szürke, nyögvenyelős, fizikai és lelki fájdalmakkal teli késő őszi napon Szajkó István festőművész gyöngéd, mégis erőteljes festői világa valósággal gyógyító hatással volt rám. Fényképét, kedves, nyugodt arcát nézegetve pedig egy Nemes Nagy Ágnes-vers, A lovak és az angyalok ciklus egyik darabjának szívbe markoló sortöredéke jutott az eszembe: „…mint az apák, ez olyan angyal.” És erdőjáró, szintén nem mindennapian apaszívű nagyapám, Péter, aki egyik mecseki kirándulásunkon – az égi és földi állatvilág régi barátjaként – úgy négyéves korom táján, megmutatott nekem egy szajkót. Ez a védett madár egyben az 1955-ben, Zombor közelében, a bácskai Csonoplyán született, s a Zágrábi Képzőművészeti Akadémián, Nikola Reiser tanítványaként végzett festőművész játékos-ötletes művészi védjegye is: alkotásain egy csaknem megszólaló kis szajkó a szignó.

Szajkó István kétlaki művész, szabadkai műterme mellett, ötéves budapesti kitérő után, 1991 óta a Veszprém megyében megbúvó Lókúton is van egy szépséges alkotóműhelye. Ahol – a számára oly kedves „drótszamaras”, azaz bicikli-motívumos olaj- és pasztellképek sokasága mellett – változatos témájú munkákkal találkozhatunk: tájképekkel, szuggesztív kutya- és lóportrékkal, amelyek szinte megszólalnak, madárképek és finom, sejtelmes aktképek sokaságával.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, egy igazán kantinos témával, szinte illatozó és szánkba ugrani készülő (rájuk illik egy zsályás olasz húsos fogás, a saltimbocca neve!) csendéletekkel. Ez a változatos tematika, ez a teremtett világ minden szeletét, morzsáját szerető és tisztelő életmű a 2021. őszi belgrádi kiállítás után a közelmúltban a budapesti I. kerületben, a Kapisztrán téri Mária Magdolna-toronyban is sokaknak szerzett örömet, a Drótszamárparkoló és minden más című tárlaton.

Az ízek és finom étel-illatok Szajkó-féle ábrázolásainak sorából most csak néhányat választottam ki. Ezeket az alkotásokat szemlélve számtalan emlék rebbent fel bennem: nagymamám illatos kenyereitől a saját köményes nosztalgia-sütéseimig. Továbbá addig a gyerekkoromban újra és újra megismétlődő eseményig, hogy otthon, Pécsett, a Rákóczi úti lakásunkhoz közeli tej- és kenyérboltból nem-sütős napjainkon mindig úgy hoztam haza a friss zsákmányt, hogy kisegér módjára bele-belekóstoltam egy-egy, még langyos veknibe. A hegyes piros- és zöldpaprikák látványa nyomán pedig felvillant előttem nagyapa bicskát tartó keze, s az a szép mozdulat, ahogyan a bab-, zöldbab-, lencse-, vagy éppen krumplilevesbe csípőspaprika-karikákat művészkedett.

Halászlé-ábrázolásáról az életének első negyvenkilenc évét folyók (a Hármas-Körös, a Tisza, s végül a Duna) partján leélő nagymamám zsörtölődése rémlett fel: „Itt, ebben a folyója-nincs városban szép, szép a Mecsek, de egy tisztességes halászlét sem tudok főzni, mert csak a pellérdi halastavak „kotuízű” (azaz: moszataromás) halai kaphatók, semmi egyéb.”

Egy házisonka-csendéletéről egy kis baranyai falu, Kárász jut az eszembe, ahol először kóstoltam meg ezt az igazi, pótanyagok és tartósítószerek nélküli finomságot.

Egy gyümölcstál képe pedig másik, apai nagyapám, a Bauhaus-építész Károly donátusi „szőllejét” idézte meg, ahol felejthetetlen ízű, illatú muskotályszőlő, alma és általa „kínai laposnak” becézett (a múlt nyáron szinte megfizethetetlen) barack, meg többféle körte is termett annak idején.

Ebben a mi gyakran sötét napokkal teli, 2022-es világunkban igazi jótétemény, gyorsan ható orvosság Szajkó István műveinek egyszerre vibráló és megnyugtató világában, művészete szeretetreméltó gazdagságában elmerülni.


A bejegyzésben látható reprodukciók forrása Szajkó István Facebook-oldala | Videó > A veszprémi Pannon Rtv portréfilmje a festőről.

Vélemény, hozzászólás?