Ferber Katalin: Egy finomságról

Majdnem vége lett az évnek, mint most. Odaát Japánban az igazi nagy ünnep az év utolsó és az újév első napja, előtte nagy a bevásárlás, leplezetlen az izgalom, a családtagok majd január elsején gyűlnek össze. Mi szokásunk szerint 2009 utolsó napjaiban is a „közeli” – az Inokasira park melletti –, 1945-ben megnyitott piacra mentünk, ott volt kedvenc tokiói halárusunk, ott kínálta délkelet-ázsiai portékáit egy barátunk, s ott volt A Család – akik kedvenc tésztabatyucskánkat (japánul gjóza) készítették, árulták, s helyben egyúttal fel is szolgálták. Elképesztően kicsi helyen.

Némileg roggyant tető, kétszintes házacska, fent csak tárolás és némi pihenés (?) volt lehetséges, lent bárpultszerű pad, ülőkék, két kis asztal, két-két székkel. A család néha négy, néha öttagú, együttese megállás nélkül a batyucskákat töltötte (nagyon finomra vágott káposzta, épphogy csak egy csipetnyi darált hús és fűszerkeverék). Amint kész volt, egyikőjük sütötte is a helyben evő vendégeknek, mellette forrt a rámen (kínai) gazdag leves, együtt kellett azt enni, ezt soha senki sem tette másként. Hosszú sor állt, mint mindig, volt, aki elvitte a több doboznyi batyucskát: le lehet fagyasztani, mondta nekem az első alkalommal a feleség, aztán meg lehet sütni, de először gőzölni kell.

A család a több százezer, Japánban élő koreaiak egyike volt. Férj, feleség, két felnőtt gyerek, feleségük, férjük olykor besegített, mint azon az utolsó előtti napján az évnek.

Hosszasan kellett várnunk, süppedt alattunk a kövezetlen „utcácska”, magamról elfeledkezve bámultam (mint már annyiszor) gyors, kiszámított mozdulataikat. Hogyan férnek el egymás mellett, kérdeztem magamban, soha nem lökték fel egymást, nem ömlött ki a sercegő olaj, nem fröccsent rá senkire az isteni illatokat árasztó hatalmas kondérból a leves, hogy csinálják?

A feleség mindig mosolygott. A férj kevésbé, de ha mi sorra kerültünk, biccentve köszönt, ismert már bennünket, tudta, mi rendszeres vásárlói vagyunk. S akkor egy kicsit elszomorodtam. Tudtam, hogy e koreai család nem „emigráns”, tudtam, hogy állampolgárság nélkül élnek Japánban, tudtam, hogy emiatt nemigen utazhatnak külföldre, de mikor is utaznának? Mindig nyitva voltak, kivéve három alkalommal az évben, a legfontosabb japán ünnepeken.

Nem láttam soha fáradtnak őket. Nem voltak türelmetlenek, nem kapkodtak egyszer sem, s az a nyugalom, ahogy egyik lányuk töltögette a batyucskákat, minden sorban állóra átragadt. Derűs és nyugodt új esztendőt kívántunk nekik, több doboz batyucskát vittünk haza, a feleség pedig – évek óta először – letette a kezében levő batyucskát, és integetett nekünk.

Tegnap batyucskát csináltam, s rájuk gondoltam, a süppedő piaci utcácskára, a mosolygó koreai családra, és felidéztem, amit az asszony mondott nekem: először gőzölni kell a lefagyasztás után. Aztán aranybarnára sütni. Percek alatt kész van.

Az írás 2022. december 30-án született, Berlinben | Illusztráció: Angela Roma, Pexels.