Szentmiklósi Tamás: A hölgy a pokolban is hölgy

Az élet csupa rejtély, telis-tele szövevényes titkokkal, szinte hátborzongató jelenségekkel, mi meg ahelyett, hogy törnénk a fejünket, ügyet sem vetünk rájuk, inkább úgy teszünk, mintha nem is léteznének, nehogy kizökkenjünk a mindennél előbbre valónak vélt nyugalmi állapotunkból.

Mit tudunk például a sokat emlegetett auráról, a kisugárzásról? Én legalábbis nagyon keveset azon kívül, hogy van, akinek van, s vannak, akiknek nincs. Ami persze csak hétköznapi értelemben igaz, „tudományosan” nem, hiszen úgy mindenkinek van, de most tegyük félre a tudományt, elmélkedjünk inkább hétköznapi módon. Hogy a csudában lehetséges, hogy valaki belép egy szobába, ahol mások is tartózkodnak, s egy csapásra minden megváltozik odabenn? Hogy némely színésznek elég csupán némán átvonulnia a színpadon, s a közönség szájtátva lesi minden mozdulatát és visszafojtja a lélegzetét?

Élete vége felé vasárnap délelőttönként én vittem el Mamót templomba, aki semmi pénzért nem mondott volna le a hétvégi ájtatosságról, így meg sem fordult a fejemben, hogy az időjárásra vagy az állapotára hivatkozva próbáljam jobb belátásra téríteni. Az egy órát, amit imára kulcsolt kézzel a templom négy fala között töltött, féllábon is kibírtam valahogy, tudtam, hogy a mise után, némi sétát vagy buszozást követően úgyis beülünk valahová egy kis borozgatásra és múltidézésre.

Egyszer azonban az égiek jól kibabráltak velünk, s irtózatos erejű égszakadást zúdítottak ránk, a miséről áldott mosollyal érkező Mamóra és az árkádok alatt idegesen toporgó jómagamra. Nem volt mese, indulnunk kellett, de hová? A megálló, ahonnan busszal eljuthatnánk a Belvárosba, elérhetetlen távolságban, és két sarok még az étterem is, amely szóba jöhetett volna, ám mire odaérünk, bőrig ázunk. Az egyetlen menekülési útvonal a szemközti harmadosztályú krimóhoz vezetett. Csak átvágunk a zebrán, már ahogyan a 93 éves Mamóval „átvágni” lehet, s ott is vagyunk. No de! Régről ismertem a helyet, ütött-kopott csehó, koszos és büdös, afféle beszédes hírmondó és sokat eláruló relikvia a régi csúfos időkből, ahová egy kívül-belül makulátlanul tiszta Mamó be nem tenné a lábát! (Gondoltam én…) A körülmények azonban sürgettek. Elmondtam a haditervet Mamónak, aki csak hümmögött, majd erőteljesen karon ragadtam, mert a vadul tomboló szél ide-oda cibálta, s dideregve elindultunk. A lámpa éppen zöldre váltott, viszonylag hamar célba értünk. Mély lélegzetet vettem, s beléptünk.

Bent, ahogy várni lehetett, tömeg, rozzantság, lecsúszottság, borostás, gyűrött arcok, savanykás „illatú” leheletek és ruhadarabok, az olcsó italok felböfögött, orrfacsaró szaga, zsivaj, morajlás, hiányos fogazatokon átszűrődő útszéli káromkodások. A mindig feltűnően elegáns Mamót legszívesebben letakarnám valamivel!

Nyelek egy nagyot, s egy üres asztalhoz vezetem. Még szerencse, hogy már nem lehet dohányozni, jut eszembe, szegény, levegőt is alig kapna! Lekuporodunk az apró, kényelmetlen székekre. A vendégek egymás szájában ülnek, mindenki mindent hall és lát. „Most inkább vodkát iszom, átfáztam” – így Mamó, én meg engedelmesen a pulthoz sietek. Mire visszaérek, alig tudom leplezni döbbenetemet. Mert mi fogad az asztalnál? Mamó időközben elővette a neszesszerét, és utánozhatatlanul finom mozdulatokkal nekilátott a szépítkezésnek. És teszi mindezt olyan kecsesen, előkelően, tiszteletet parancsolóan, hogy a körülötte ülők mintha elnémultak volna, de mindenesetre elhalkultak, s látom, hogy lopva lesik, fürkészik a műveletet, nehogy lemaradjanak a produkció valamelyik mozzanatáról. Mamó ebből semmit nem érzékel, annyira lekötik figyelmét a sminkelési munkálatok. Nem is akarom megzavarni, csupán enyhe krákogással jelzem, hogy az ital előállt, különben kivárom a soromat, s közben barátságosan mosolygok a hüledező szomszédokra.

Mamó elpakolja csodaszereit, összekattintja a retikült, rám emeli jóságos tekintetét. Koccintunk, szokásához híven egy hajtásra kiüríti a kis pohár tartalmát, és csillogó szemmel mesélésbe fog. Hogy az angolkisasszonyok iskolájában ő már hajnalban térden állva imádkozott a templom jéghideg kőpadlóján tanítás előtt, és meg sem kottyant neki. A körülöttünk támadt csöndből tudom, hogy az alkalmi szomszédok is őt hallgatják.

Illusztráció: Pixabay/Kantin.