Petrőczi Éva: Megint pezsegjünk egyet!
Mondhatnánk azt is, hogy a franciaországi pezsgőtörténetben oly jeles és jelentős özvegyasszonynak, Madame Cliquotnak virtuális kishúga született, Henni Herzberg, egy wiesbadeni kedves, jótékonyan akaratos ifjú hölgy személyében. Hiszen éppen három éve annak, hogy ugyanitt, az Arnolfini Kantinban adtam hírt egy világhírű italtörténész és italszakértő, Fabienne Moreau „pezsgőben fürdő” regényéről, amely a Cartaphilus Kiadónál jelent meg 2020-ban, A pezsgő nagyasszonya, Madame Cliquot titkai – A világ leghíresebb pezsgőgyárának története címmel.
E mostani regény, egy ugyancsak pezsgős és nagyon pezsgő regénysorozat hősnője ugyan nem olyan nagynevű, és cége sem annyira „nemzetközi”, mint özvegy Cliquotnéé, aki annak idején, a távoli 1777-ben lett habzóborral kereskedő férjének asszonya. De a két főszereplő között a párhuzam nyilvánvaló: a francia hölgy, ugyancsak élete párjának halála után, olyan erővel vette kézbe a vezetésével világhódító útra induló Champagne-i céget, mint a szintén ifjan, de sok generációval később, a második világháború idején a megözvegyült Henni Herzberg nagyapja vállalkozását, a Rajna-menti Wiesbadenben.
Ezen a mostanság nagyjából 280 ezer lakosú városon csak átutaztam, a csaknem Champagne-hoz hasonlóan borászati nagyhatalomnak számító Rajna vidékét azonban elég alaposan ismerem. Nem csupán Richard Wagner operájából, hanem azért is, mert a több országon átdübörgő, 1230 kilométer hosszú, hatalmas folyam, a Rajna két városában hosszabban időztem, és a híres rajnai rizlingből mértékkel kortyolgattam is. A németországi Kölnben és a hollandiai Alphen aan den Rijnben, tehát egy nagy- és egy kisvárosban. S jól ismerem többek között az 1907–1911 között felépült kölni Hohenzollernbrückét, ezt a Rajnán átívelő impozáns óriáshidat is, amellyel először (alig 22 évesen) úgy találkoztam, mint egy Németországból Hollandia felé száguldó expresszvonat utasa, másodjára ellenben – néhány kölni és Köln környéki előadásunk közben – úgy, mint a híres híd sétálórészének egyik békés andalgója.
De térjünk át ezek után Linda Winterberg családregényének első kötetére. Rögtön az elején hangsúlyoznom kell: bár a szerző (civil nevén Nicole Steyer) nem hivatásos bor- és habzóbortörténész, már a regény bevezető kötetében felkészült szakértőnek bizonyul. Mert miközben képet kapunk a könyvben a háborús Wiesbaden, a romossá lett ősi fürdőváros, és általában Németország állapotáról, továbbá szemlélhetjük a csodálatos módon megmenekült pezsgőgyár és részben megmenekült Herzberg família hol tragikus, hol derűs perceit, élvezve azok Thomas Mann-i módon alapos és finom ábrázolását, meggyőző jellemzést kapunk a szerzőtől a szőlészek-borászok és a szőlőskertek eltéphetetlen kapcsolatáról is. Ezt a titokzatos összetartozást egy pécsi hivatásos és egy amatőr borász dédunokájaként és unokájaként magam is megismertem, s minden porcikámban mindmáig érzem. Még akkor is, ha én, gyereklányként, legfeljebb csak a kötözési, szőlőszedési munkákban, esetleg – nagyobb lányként – egy-egy elgörbült szőlőtőke helyrehozásában vehettem részt.
Nagyon jellemző az is, hogy Henni az elvesztett első férjét, Conradot – egy ízig-vérig szőlőmunkás dinasztia fiát – nem a temetésen, hanem a szőlőbirtokon tudta igazán meggyászolni.
„Ezt a helyet itt a szőlőtőkék között Conrad nagyon kedvelte. A padot a keresztút mellett, a családja szőlőjével körülvéve. Egy vincellér fia, aki annyira szerette a hazáját, a frontról írt minden levelében kifejezte az otthona iránti vágyakozását. Soha többé nem fogja vizslató pillantással méregetni a tőkéket, nem fogja őket megmetszeni, soha nem fog szüretelni. Henni szeretett a szőlőben dolgozni. Levágni a fürtöket a tőkéről, a puttonyokba szedni, még a legmeredekebb részeken is szívesen mászott fel és le. Milyen pompás volt az elvégzett munka után a napszámosokkal leülni a szőlőtőkék közé egy kiadós étkezésre, egy pohár rizlingre, és megszemlélni az egész napi munkát.”
Ilyen előzmények után aligha csoda, hogy – egy rákényszerített álházasság után – Henni második igazi szerelme és végleges élettársa nem lehetett más, mint az a daliás pincemester, Georg Winkler, aki már kamaszlány korában megtanította őt a pezsgőgyártás rejtelmeire. Többek között az úgynevezett degorzsálásra.
„Ugyanazon a napon (ekkor már nem félig gyermekként, hanem a három nővér közül, nagyapja bölcs döntése és szenvedélyes elkötelezettsége alapján, a cég főnökeként – P. É.) Henni ismét a pincészet egyik műhelyében volt, és a degorzsálással foglalkozott. Eltávolította a kupakot a pezsgőspalackokból, és az élesztőt, ami az utóbbi hónapokban lerakódott az üveg nyakánál, kilökte a palackban lévő gáznyomás. Henni mindig szerette a pezsgő előállításának ezt a részét, a megszokott kézmozdulatok megnyugtatták. (Jómagam a sütés-főzés mozdulataival vagyok így – P. É.) Miközben a következő palackért nyúlt, eszébe jutott a nagyapja. Neki is segített a degorzsálás, hogy megnyugodjon… Mennyire hiányzott! Éppen most nagy hasznát venné.”
És nem csak a pezsgő, hanem az élet kezelésében is szüksége lett volna a nagyapára. Ha ő még élt volna, Henni – kétségbeesett cégmentési kísérletként – nem lett volna az erőszakos, durva, de komoly anyagi hátvédet ígérő Philip fiának felesége, egy rövid, de keserves időszakra. Ám a korabeli Wiesbaden és lakói elemi gondjairól, az itt élő éhező-fázó-feketéző emberekről, védtelen gyermekekről, s egy csaknem végzetes koraszülésről olvasva megértjük ezt a szerencsétlen, s a végén jóra forduló időszakot, s együtt örülünk Hennivel a „kollegiális szerelmével”, Georggal kötött házassága első percétől.
A könyvből, ahogy jeleztem is, nem hiányoznak az 1945–46-os Németország csüggesztő időszakának figurái (köztük egykori nácik és üldözöttek) és eseményei, de néhány áldozatos gyermekmentő és emberséges ember sem. A komorabb részeknél pedig akár kortyolhatunk egy-egy szippantásnyi pezsgőt…
Linda Winterberg: A pezsgőgyár 1 – A Herzberg-pincészet újjászületése | Fordította Tuza Csilla | Kossuth Kiadó, Budapest, 2023 | 352 oldal, 4800 forint | Illusztráció: Pixabay/Kantin.
