Petrőczi Éva: „Zserbó, bo-bo, bo-bo…”

A hatalmas sikerű A füredi lány-sorozatot követően Karády Anna, a tehetséges jogász-írónő a Balaton, a magyar tenger után most egy távolabbi utazásra hívja meg olvasóit, az 1910-es Fiume és Abbázia kisvilágába, abba az időszakba, amikor néhány évig még volt „igazi” magyar tengerünk, legalábbis az Adria egy része.

A kalandos, ízekben és ízlésekben, ízlelésekben gazdag történet nem az Adria partján, hanem a pesti Gizella (azaz: Vörösmarty) téren indul, abból a mindmáig patinás cukrászdából, amely 1858-tól Kugler Henrik, a „bonbonkirály” tulajdona volt, aki közeli ínyenc-műhelyét 1870-ben költöztette át a Gizella térre. Tizennégy esztendővel később, 1884-től ezt az édesség-paradicsomot és egyben társadalmiélet-központot Kugler meghívására a genfi Émile Gerbeaud és ifjú felesége, Ramseyer Eszter vette át.

A férj 1919-es halála után az ezüsthajú Eszter asszony egészen 1940-ig, 84 éves korában bekövetkezett haláláig volt a nemzetközi hírű cukrászda és édességműhely, többek között a rumos meggy és a macskanyelv (a regényben olykor: cicanyelv) „szülőhelyének” nagyasszonya. Az írásom címében megjelenő idézet egy Szirmai Albert–Gábor Andor-sláger kezdősora, amelyet az a Medgyaszay Vilma vitt sikerre, aki a Karády-regény történései előtt hat évvel, az 1904-es premiertől kezdve Kacsóh Pongrác János vitézének megható, méltán körülrajongott Iluskája volt. A dalocska első versszaka (egyébként nagyjából ugyanebben az időszakban a híres cukrászda a daljáték lírai szövegeinek szerzőjét, Heltai Jenőt is megihlette, egy finoman kétértelmű kis vers erejéig) így hangzik:

„Zserbó, bo-bo, bo-bo,
Zserbó, te drága hely, te jó,
Zserbó, csak ide jár az úri társaság.”

A Gerbeaud, amely a Városligetben is fenntartott egy népszerű pavilont, hírneve csúcsára 1896-ban, a Millenniumi Ünnepségeken, s hozzá időben közeli európai világkiállításokon jutott. 1910-ben, az új Karády-regény történetének idején Gerbeaud-ék a híres – budapesti titulusuk szerint – „Zserbó-kisasszonyok” sorában alkalmaznak egy elszegényedett budai úrilányt, egy adósságai elől Amerikába szökött apa gyermekét, Szépkúti Blankát. Nézzük, hogyan értékeli Blanka kisasszony élete első, s máris oly otthonos munkahelyét:

„Jó pár évvel ezelőtt a kávéházak tiltakoztak, hogy mi ne árulhassunk feketét a cukrászboltokban, mert attól tartottak, elcsaljuk a vendégeket. Nem csaltuk el. De nem a kávé miatt, hanem mert a Gerbeaud-ban viselkedni illik. Persze nem Gerbeaud Emil cukrászmester (egyéniségének jellemzése a könyvben egyszerre pontos és magával ragadó – P. E.) az oka, mert ő (a fehérszakállú, szelíd barnaszemű tulajdonos – P. É) egy szóval sem regulázza az embereket. Nálunk a miliő miatt viselkednek. Egy elegáns és előkelő helyen lelküknél fogva kényszerülnek disztingválni, finoman bánni a szavakkal és az emberekkel… Igen, azt hiszem, ezért szerettem én is Zserbó-kisasszony lenni. A cukrász házaspár nemcsak az édességekhez értett, hanem a varázslathoz is: egy kifinomult, elegáns világ várta a küszöbön belépőket.”

Ez a kifinomult elegancia 1948-től 1985-ig, a híres cukrászda „Vörösmarty”-korszakában ugyan kevéssé volt érezhető, de 1982-ben, Budapestre költözésünk idején itt vettem olykor, ha csak „elvitelre” is, egy-két páratlanul finom (és lapos pénztárcánkhoz képest nagyon drága) francia brióst, hogy megosztozzunk rajtuk Pesterzsébeten, lakótelepi otthonunkban. A „visszazserbósodás” után jó tíz évvel, nagyjából 1995-től azután évekig uzsonnázó törzsvendége lehettem ennek a történelmi hangulatú és kifinomult ízeket kínáló cukrászdának, igaz, nem meglehetősen szerény fizetésemből, hanem a közeli Brit Nagykövetség egyik nagyszerű vezető munkatársa, egy walesi hölgy jóvoltából, aki legalább havonta kétszer meginvitált ide engem, mint magyar rokonlelket, mint a hazája, a „bárdok földje” irodalmát és filmművészetét lelkesen népszerűsítő egyetemi embert.

Visszatérve a regényre: a Gerbeaud házaspár annyira elégedett az előkelő és szigorú nagymamája nevelésének köszönhetően cégük világába tökéletesen illő és gyönyörű kirakatokat remeklő Blankával, hogy egy másik Zserbó-kisasszonnyal együtt kiküldik Fiuméba, illetve az azzal szomszédos Abbáziába, hogy ott létesített csokoládégyárukat, de főleg az abbáziai Hotel Quarnero közelében lévő cukrászdájukat föllendítsék. Blanka, bár fájó szívvel búcsúzik el kedves budapesti gavallérjától, a medikus Kornéltól, kíváncsian és izgatottan ismerkedik meg a két Adria-parti település soknyelvű, ízekben gazdag világával.

Itt, a sok tengeri csemege, a tonhalkrém és kagyló kóstolgatása közben óriási – és nagy sikert, élénk forgalmat hozó – ötlete támad: az abbáziai Gerbeaud-ban újításként az édes finomságok mellé (pontosabban elé) hétköznapokon, sőt, már előkelő születésnapi fogadásokon is, először sósakat kínálnak, hiszen ezeknek az íze tovább fokozza a klasszikus Gerbeaud-remekek iránti vágyat.

S ha már a vágynál tartunk: a kemény munka és sok kulináris ötlet mellett Blanka itt ismeri meg a szerelem korábbinál jóval intenzívebb világát is. A szelíd Kornél-doktorjelölt után egy igazi „bóra-temperamentumú”, vagyis szenvedélyes és magával ragadó egykori navigációs tiszt, a megismerkedésük idején már a civil hajózás diákjait oktató tengerészakadémiai tanár, Hollósy Ármin báró személyében.

Az egyszerre költői és „jogászian akkurátus” első kötet – amelynek megírása során a szerző nagyon rokonszenves szokása szerint elmélyült kor- és helytörténeti (és természetesen „Gerbeaud-történeti”, illetve az adriai konyhaművészetre vonatkozó) tanulmányokat is folytatott – ezekkel a szavakkal fejeződik be:

„Amikor a szemébe néztem, a végtelen kékséget láttam. Belém hasított a felismerés, hogy nekem kell itt maradnom. A döntés, hogy hátrahagyom Budapestet, egy pillanat alatt született meg bennem. Ma már tudom, elkerülhetetlen, hogy azért, amit választasz, egyúttal valami másról le kell mondanod, vagy el kell veszítened. Ugyan csak pár hónappal ezelőtt pillantottam meg életemben először, de báró Hollósy Ármint választottam – az Adriával együtt.”

Hogy elkerüljem a „romantikus recenzens” jelzőt, egyetlen, nem is az írónőt bíráló, hanem realista és egyértelműen a „de gustibus non est disputandum!” jegyében fogant megjegyzésem van. Az Adriát magam is nagyon szeretem, az ottani konyha sok remekét is. Azt azonban nem hallgathatom el, hogy a két magyar „Zserbó-kisasszony” szállásadónőjének, a gyakran komor Verának egyik parádés, rendszerint ebédre feltálalt fogását, a cseréptálban készült gyuvecset, anyám egykori kedvenc voloskói csemegéjét mindmáig nem szenvedhetem. Amíg Anyu azt falatozta nagy kedvvel – igaz, nem a lecsóval borított ürü, hanem a talán kevésbé harsány ízű, de sült paprikával és paradicsommal ugyancsak rendesen megpakolt, sertéshúsos változatban –, addig én vagy rostonsült halat és salátát, vagy csevapcsicát ettem, természetesen, ahogy illik, lilahagyma-karikákkal és finom mustárral…

Karády Anna: Zserbó – A múlt tengerén | Gamma Kiadó, Balatonfüred, 2023 | 344 oldal, 5999 forint | A nyitóillusztráción a Gerbeaud cukrászda pavilonja a Millenniumi kiállításon a Városligetben, 1896-ban (Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei)