Turbuly Lilla: Szimpla

A szatmári vasútállomás nem tartozik a város legbarátságosabb helyei közé. Az épület stílusos és monumentális, de ki itt belép, mintha negyven évvel korábbra csúszna vissza az időben: bár a peronon látszik, hogy most mosták fel, a kopott és lepusztult terek taszítják a várakozót. De hát miért is kell nekem indulás előtt fél órával kint lennem, mikor világosan megmondták, hogy taxival 10 perc alatt ott vagyok. És Romániában mindig van taxi, ráadásul felébe se kerül, mint nálunk.

Jó, akkor iszom egy kávét, gondolom, de az állomáson nem kapni, még csak egy automata sincs. Kimegyek, nézelődöm, és nem messze találok is egy bódét, a falára kiragasztva egy kávéscsésze, alatta a felirat: simpla 3 lei. Nagyobb kulináris élvezetre nem számítok, de legalább telik az idő. A bódéban egy kortalan asszony üldögél fehér köpenyben, a haja kendővel hátrakötve. Magyarul köszönök. Itt nagyjából minden második esetben magyarul válaszolnak, de most román a felelet. Annyi baj legyen, kérem, ahogy ki van írva: egy szimplát. Cukorral, mondom. Az asszony arcán némi csodálkozás, szemöldöke a fehér kendőig szalad. Kérdez még valamit, mire megismétlem, hogy egy szimpla lesz, igen, cukorral. Kérdi, hogy kell-e pakét, és felém mutat egy nejlonzacskót. Most rajtam van a csodálkozás sora. Vajon abba csomagolná a kávés poharat? Intek, hogy nem, pakétot egyáltalán nem kérek. Az asszony odalép a pulthoz, de ahelyett, hogy a kávégépen babrálna, fémfogót vesz a kezébe, és beletesz valamit valamibe. Egy szekrény eltakarja, nem látom, mi van mögötte, de gyanús sercegést hallok. Aztán megérzem az olajban sülő lángos illatát.

Ránézek a kiplakátolt kávéra, és végre meglátom alatta az apró betűs feliratot is: a szimpla nem a kávéra, hanem az itt palacsintának hívott lángosra vonatkozik… Imádom a lángost. Az epém viszont nincs egy véleményen velem, kizárt, hogy megegyem, de kidobni sincs szívem. Megadó sóhajjal intek, hogy tegye mégis pakétba.

Viszem magammal Szatmárból Pestre. Egy órám van otthon, gyorsan átpakolok, de a lángost elfelejtem kitenni a táskámból, rohanok az állomásra megint, viszem a madárlátta lángost tovább, Zalába. Most már legalább az olajos illatfelhő nem száll mögöttem. Kihűlt és megkeményedett, de ételt nem dobunk ki, most már muszáj lesz otthonról hazáig vinnem, 700 kilométeren keresztül. Kosztolányira gondolok, meg a bolgár kalauzra, és a fejkendős asszonyra, aki este talán elmeséli, hogy volt ma egy őrült nő, képzeld, cukrot kért a lángosára só helyett, hol el akarta csomagoltatni, hol nem, hát most mondd, mi baja az ilyennek? Semmi. Csak azt reméli, hogy a kutya legalább szereti a madárlátta cukros lángost.

Fotó: Turbuly Lilla.