Farkas Zoltán: A rák búcsúja, avagy ebéd Marsaxlokkban 

Nehéz elrontani a vendég kedvét tíz méterre a tengertől, ha egy haltálat rendel, de a pincérnek majdnem sikerült. Kihozta mutatóba az aznap reggeli zsákmányt, hogy válasszuk ki, melyiket szeretnénk tálalva látni, ám a gondosan kiterített halak tetején ücsörgő rák hirtelen megmozdult. Na, azt nem kérjük, mondtuk egyszerre mind a négyen, amire azzal reagált: nyugi, a többi is él még. 

Néhány perce a piacon egy polip levetette magát a pultról, elindult a tenger felé. Az árus nyakon csípte.

Egy pillanatra úgy éreztük, mi a polipokkal vagyunk. 

Veszélybe került az ebédünk. A pincér ráérzett. Felkínálta a kompromisszumos optimumot, mindenből egy keveset, kagylók, rákok, polipok egyvelegét egy-egy sügérrel és murénával, ráhagytuk, ő tudja. Közben átsuhant az éttermen egy kedves idős úr, ő a halászunk, mondta, majd helyesbített is: már visszavonult. A pasi biztatóan biccentett, kegyesen elfogadtuk a kínálatot. Megérte.

De az osztriga megúszta. 

A tenger javaiban történt önfeledt dőzsölés után már a kávénál tartottunk, amikor az étlap gyanánt szolgáló tálat a pincér egy másik asztalhoz vitte mutatóba. A halak tetején még mindig ott kuporgott a rák, fényesbarna páncélja megcsillant a napfényben. Integetett, úgy láttam, elégedett velünk. Igaza volt. 

A nyitóképen: kilátás a máltai étteremből a halpiacra (fotó: Menthy Mariann) | Az éttermi felvételeket a szerző készítette.