Szentmiklósi Tamás: Szomj (a hatvanas évek)

Gimnazista koromban gyakran megfordultam a Károlyi-kert melletti Csendes sörözőben, ahol igazán meghitt, már-már családias légkör uralkodott. A napnak bármelyik szakában beugorhattam, mindig találtam ismerőst, akivel el lehetett társalogni. Előfordult, persze ritkán, hogy még a leckét is ott írtuk meg.

A pincérekkel jó viszonyban voltunk, ha a szükség úgy hozta, hitelbe ittunk, ha megéheztünk, hoztak valamit a konyháról ingyen, és mivel zömmel kiskorúak voltunk, segítettek, amikor kék-fehér URH-s kocsi fékezett a bejáratnál, és rendőrök razziáztak a vendéglőben. A segítség abban állt, hogy jelezték a vészhelyzetet, mi pedig a konyhán keresztül a hátsó kijáraton át távoztunk angolosan, a tőlünk telhető gyorsasággal.

Egy délután hatan ücsörögtünk egy bokszban, öt fiatalkorú srác és a néhány hete már nagykorú barátnőm. Fújtuk a füstöt (oh, a régi szép idők!), rendeltünk hat korsó sört, de még bele sem kortyoltunk, amikor az egyik pincér az asztalunknál termett, és mint a vészhírt hozó futár elkiáltotta magát: „Tűnjetek el! Itt vannak a zsaruk!”

Mi felpattantunk, és hanyatt-homlok menekültünk a konyhán keresztül, barátnőm azonban meg sem moccant. A rendőrök kisvártatva odaléptek hozzá, a kor szellemének megfelelő durva hangnemben igazoltatták, majd megkövülten az asztalon sorakozó hat korsó sörre meredtek. „Hát te meg mit csinálsz itt ennyi sörrel?” – dörrent rá az egyik. Barátnőm szelíden, ártatlan szemekkel rámosolygott és a világ legtermészetesebb hangján így szólt: „Megszomjaztam, rendőr elvtárs.”

Illusztráció: Pixabay / Kantin.