Kállay Kotász Zoltán: Hímek, hámok

Ezt is, azt is, lehet, lehet,
neki mindent lehet, dicsérik, szép és okos,
nagy és erős. Nővérem vastag könyvekből titkokat énekel.
– Ha nagy leszek, ugye én is lány leszek?
Anya és apa összenéznek, kimennek a konyhába,
magukra húzzák az ajtót.
Nővérem is utánuk, aki iskolába, az konyhába is mehet.
– Gyere, üljünk le a nagyszobában! – tér vissza kisvártatva apu.
– Így ni… Le a papucsot… Fel a lábat az asztalra!
Kapcsoljuk be a rádiót!
„Oh, kisleány, te nem vagy kisleány,
te jól tudod, hogy mit miért teszel, velem, igen…”
– Kapcsoljuk ki… – odanyom a Szokolra.
A konyha felé fordul. – Drágám, szomjazunk,
hozz be két Bambit! Behűtve! – Szünet. – Nem hallják…
Menj, nézd meg, mit csinálnak!
Kimegyek, visszajövök.
– Krumplit pucolnak.
– A Bambijaink?
Kimegyek, visszajövök.
– Mindjárt hozzák.
– És?
– Hagymát pucolnak és sírnak…
Apa vakarózik. – Kapcsoljuk be a tévét! –
Katt… Ilyenkor várni kell, hogy bemelegedjen a képcső.
Anyu és Rita jönnek, kezükben párás Colás-üvegek. Lerakják.
– Gyertek, csüccs – rikkant apu –,
most kezdődik a Cimbora!
Rita mondana valamit, anyu leinti.
– Sok a dolgunk. Női tennivalók.
Villan a képernyő, bemelegedett.
– Mi vagyunk a hímek, a nőkön meg a hámok… – mormolja apu. –
Na jó, ennyi elég lesz a bemutatóból – ezt szinte csak magának,
aztán ránk néz és felerősíti a hangját. –
Maradjatok itt, tévézzetek!
Anyu és apu kimennek a konyhába, magukra húzzák az ajtót.
– Most mi a fenét kezdjünk ennyi hagymával és krumplival?

Illusztráció: Az Illés együttes egy 1972-es filmforgatáson (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)