Petrőczi Éva: A banán, mint „Dallmayr zászlóshajó”

Bevallom, amikor februárban beszámoltam ugyanitt, az Arnolfini Kantin virtuális „hasábjain” Lisa Graf Dallmayr – A szép élet álma című, Münchenben játszódó kulinártetralógiájának, Dallmayr-családregényének első darabjáról, amely már az újabb résszel együtt e-book formájában is elérhető, még nem számítottam arra az ízekben és most már változatos helyszínekben is gazdag, erőteljes folytatásra, amit a második kötet kínál olvasóinak.

A továbbiakban kifejtem majd, miért neveztem írásom címében a banánt az 1897-ben folyatódó, ízekben és kalandokban bővelkedő történet egyik főszereplőjének. Előzőleg azonban nem hagyhatom ki személyes banán-élményeimet. 1962 táján szülővárosomban, Pécsett legfeljebb karácsony előtt, s kizárólag a Nagycsemegében, az erősen realista Gebauer Ernő-freskók alatt lehetett banánhoz jutni. Péter nagyapám, aki tudta, hogy addig legfeljebb egy-egy kis ünnepek-táji mandarin- és narancskóstolóban lehetett részem, egy december eleji napon nagy boldogan tett le elém néhány szál, számomra teljesen idegen és ismeretlen, engem kicsit sárga „fegyver-pengékre” emlékeztető gyümölcsöt a konyhaasztalra. Egyet mindjárt meg is hámozott nekem, de én az első harapás után „Pfuj, ez szappanízű, nem kérek többet!” kiáltással (ezt ma is bánom) elrontottam az ajándékozás örömét. Később, gyermekeim még mindig erősen banánhiányos kiskorában, már kezdtem „őbanánságát” megszeretni, különösen az apró fajtát – amellyel a regény szerzője kiemelten is foglalkozik. Ami pedig mai kis hazai „banánköztársaságunkat” illeti, vad időjárási frontok idején gyógyszerként fogyasztom, a váratlanul bejelentkező vendégek – köztük egykori egyetemi tanítványaim – körében pedig mindig nagy sikere van nálunk a rumaromával és vaníliával ízesített forró csokival nyakon öntött sült banánnak.

A forró csokit nem véletlenül említem: e nemes ital révén lesz tudtán kívül titkos festőmodellé és szigorú anyja bosszúságának tárgyává a müncheni Stefanie művészkávéházban (ahová nyilván az ottani nevezetes magyar festőkolónia tagjai is be-betértek) Elsa kisasszony, a Dallmayr csemegeüzlet további kiterjesztéséért sikerrel küzdő Therese Randlkofer asszony lánya. Az a hiú fruska, aki a forrócsokis, de ártatlan bohém kirándulások büntetéseként, mintegy kijózanító kúraként, egy szigorú svájci leányinternátusban köt ki.

Igaz, Elsát az egész csemegésdi egy csöppet sem érdekli, még a hétvégi pultos szolgálatoktól is idegenkedik. Nem így a család legidősebb fia, Hermann, aki osztozik anyja ínyencségkereskedői szenvedélyében és elkötelezettségében. A regény müncheni részeiben több személyesen is megkóstolt finomsággal találkoztam, többek között a helyi becenevén „fekete lovas”-ként emlegetett füstölt lazaccal, s a mi egyszerűbb, vaníliakrémes képviselőfánkunk pisztáciás csokiöntettel, vagy éppen rózsaszínű mázzal bevont változatával.

Mi tagadás, a lazac sokkal inkább az én világom, mint a képviselőfánk… Ez utóbbi egy palack pezsgő kíséretében akkor kerül elő, még a regény elején, amikor Therese Randlkofer asszony, „az első osztályú Dallmayr csemegeüzlet tulajdonosa”, Alfonz bajor régenshercegtől megkapja az első udvari szállítói címet. A másodikat pedig Lajos Ferdinánd bajor hercegtől, valamivel később. A nemzetközi hírnévhez azonban még szükséges egy nagyon fontos küldetés beteljesítése. A Mária Terézia és Viktória királynő szigorát egyesítő anya távoli tengeri útra küldi Hermann fiát; mondhatni: déligyümölcs-vadászatra.

A tengeribetegséggel sokat küszködő ifjú és becsvágyó kereskedő első részletes jelentését, hosszú levelét egy olyan ebéd közben olvassák fel, amelyen a család jellegzetesen bajor étkekkel töltekezik: kifőzött, majd zsírban kisütött, káposztával tálalt nudlit rágicsálnak éppen, kivéve az édesszájú Pault, aki a nudlit (a híres-hírhedt Dampfnudel rokonát) fahéjas almaszósszal eddegéli.

A korábban csak a szelíd Starnberger-tóhoz szokott Hermann sokat kínlódik ugyan a hosszas-viharos hajóúton, de küldetését kettős siker koronázza. Azon túl, hogy útja lisszaboni pihenőidejében megismerheti a portugál szárított tőkelhalat, a fado édesbús muzsikájának kíséretében, ellátogathat a helyi Dallmayr üzletbe is, amelyet szintén egy hölgy vezet. De az igazi meglepetés La Palma szigetén vár rá, zöldségek és gyümölcsök valóságos orgiája.

„Hermann a standokon olyan gyümölcsöket kóstolt meg, amelyeket eddig még csak nem is látott, és megtanulta a nevüket: guáva, papaja, avokádó, naspolya [ezen őszintén elcsodálkoztam, mert apai nagyanyám somogyi szülővárosában és egész Somogyban népszerű, helyben termesztett gyümölcs volt ez, már a tizenkilencedik század végén; igaz, ottani, tájnyelvi nevén „lasponyának” becézve. P. É.], datolyaszilva. Arra gondolt, hogy ámulnak majd odahaza a vásárlók, ha sikerül épségben hazavinnie belőlük.”

Az igazi üzlet azonban, csupa nagybetűvel: A BANÁN. Ahogyan Estéban úr elregéli Hermann-nak: „ – A britek hozták ide elsőként a banánt… Az általuk termesztett fajta kisebb, mint a közép-amerikai. Betegségekre is kevésbé fogékony, és finomabb is, mint a nagyok… – Mi is szívesen szállítanánk az üzletünkbe – mondta Hermann… Hajón Hamburgba lehetne szállítani, onnan pedig vasúton Münchenbe. Csak biztosítanunk kell, hogy a szállítás működjön… Gondoskodnod kell róla, hogy a hajó raktárában hűvös legyen. És arról, ez ugyanolyan fontos, hogy az éretlen banán semmiképpen se érintkezzen a sárga gyümölcsökkel.”

A La Palma-i „Banán Egyetemet” németes alapossággal kijáró Hermannt nem mellékesen jól megperzseli Estéban Sonia húgának szépsége, akit egy helyi banánbáróhoz akarnak feleségül adni. Száz szónak is egy a vége: Hermann tökéletesen teljesíti küldetését, a románc esetleges folytatására pedig nyilván rátalálunk a következő kötetekben.

Közben Németországban az energikus Therese asszony mindenféle családi bonyodalmakat bogoz szét, s karácsonyi díszvacsorát állít össze egy gazdag helyi könyvkiadó cég, Wirtensohnék számára. A felsorolt fogások közül a gesztenyehabos őzsült egy kicsit elborzasztott, a mai énemnek már túl nehéz, de régi müncheni utamon még kedvvel fogyasztott hagyományos bajor főételt, az almával töltött sült libát, s a hozzá járó párolt vöröskáposztát és zsemle- vagy burgonyagombócot (a cseh knédli unokatestvérét) azonban kedves ízemlékeim között tartom számon.

Senki ne aggódjék azonban azon, hogy ez a regény belefullad az étkekbe: akad itt gyönyörű Goethe-idézettől szépséges tájakig minden égi jó, a földiek mellé.

Lisa Graf: Dallmayr – A megvalósuló álom | Várnai Péter fordítása | Kossuth Kiadó, Budapest, 2023 | 416 oldal, 5500 Ft | Illusztráció: Pixabay.