Szentmiklósi Tamás: Berlini fal a körúton
Ha a hetvenes vagy nyolcvanas években a Vígszínház környékén sétáltam a Körúton, és séta közben megszomjaztam egy pohár sörre, csak át kellett kelnem a zebrán, és máris ott voltam a Berlinben. A Berlin, természetesen, ahogyan az annak idején dukált, két részből állt: a keletiből és a nyugatiból. Utóbbit hagyjuk. Semmi közöm nem volt hozzá. Puccos, elegáns étterem, gyertyafény, hajbókoló pincérek, tömött pénztárcájú vendégek, „valutaüzérek”, pénzért könnyen szerezhető könnyűvérű nők stb. Bezzeg a keleti szárny! Elülső részében önkiszolgáló étterem működött, átható ételszag, alumínium evőeszközök, fémtálcák, sorban állás és így tovább. A keleti szárnyon sok csavargó húzta meg magát a hideg vagy az eső elől, s ha valamelyik tányéron étel maradt, rögvest lecsapott rá, mint egy dögkeselyű, és mielőtt a személyzet közbeléphetett volna, belapátolta. A humánus vendégek tudták, mi a dörgés, s hagytak valamit a tányéron, aztán nem vitték vissza a tálcát az ablakhoz, amely mögött a mosogatók serénykedtek, éhbérért persze.
A hátulsó fertályon, ahová lépcső vezetett fel, szabályos kocsma működött, vérbeli talponálló. Na már most, tudni illik, hogy a Berlin mögött húzódott az a negyed, a Honvéd utca környéke, ahol rengeteg katonatiszt élt. A Magyar Néphadsereg ugyanis ebben a negyedben sok lakás fölött rendelkezett, s a lakásokat a tisztjeinek utalta ki. Hát ezek a tiszt urak rendszeres vendégei voltak a hátsó fertálynak, és derekasan ittak, nyakló és válogatás nélkül, tokásan, pocakosan és szolgálaton kívül. Az ivás, úgymond, a vérükben volt, lévén a többség kiemelt káder, akit a Hatalom „mentett ki” a nincstelenségből, aki a semmiből csöppent bele a „jóba”.
Én időről időre elzarándokoltam a Kelet-Berlinbe, mert úgyszólván biztosra vehettem, hogy találok ott elázott katonatisztet, aki már annyit ivott, hogy nem tesz féket a nyelvére, és beleordítja a nagy magyar éjszakába, bele a körülötte ácsorgó, pultot támasztó vendégek fülébe, hogy mit kell neki kiállnia azért, hogy a Párt és a Néphadsereg megbízzon benne. A jelenet rendszeresen ismétlődött, csak a szereplők cserélődtek. Időnként rendőrök vagy katonatisztek jöttek, hogy elcsitítsák és elvonszolják az aznap esti szerencsétlen mutatványost, aki másnap reggel nyilván karikás szemmel nézett bele a világba, jókorákat böfögött, és talán eszébe jutott szülőfaluja, ahol madárcsicsergésre ébredhetett volna, talán toka és pocak nélkül. Jaj, társadalmi mobilitás! Néha azért lehetnél kifinomultabb, árnyaltabb!
Nyitókép: Budapest, Szent István körút, a Berlin önkiszolgáló étterem, 1970; háttérben a söröző (Fotó: Fortepan / Bauer Sándor).
