Kállay Kotász Zoltán: Zacc

– London Peppin, Gravensteini, Asztraháni piros, Téli fehér kálvil –
úgy állt meg mellettük, mint színházi direktor;
szélesen mosolyogva egyenként most mutatja be
a társulata tagjait. Ő szerződtette mind!
Az almák visszamosolyogtak, frissen, fényesen, üdén,
mintha az orcáikat is színpadképesre paskolták volna.

– Mindegyikből csak egy van?
Nagyapám összevonta a szemöldökét. – Elég az.
(Évek múlva tudtam meg, hogy amikor kuláknak minősítették
és elvették a földjeit, minden gyümölcséből egyetlen tövet
tudott a háztájiba menteni.
A háztáji a lakóépület mögötti kiskertet jelentette.)

– Lecsót kérsz vagy tökfőzelékét?
Két kicsi piros lábos a sparhelten. Ebédmaradékok.
Egyiket se kedveltem jobban, ezért azt próbáltam kitalálni,
nagypapa melyiket enné… Talán a lecsót.
– Tökfőzeléket kérek!
Elégedetten a tökös alá gyújtott, a lecsóval pedig
egy hátsó gázrózsára tolatott, helyet adva elől a kotyogósnak.

– Mutassak egy trükköt? – és már tekerte is szét a szerkezetet.
– Ide kell az őrölt kávét tölteni… De elég csak félig!
A másik fele maradhat zacc!
És nem lesz ám sokkal szarabb, mintha tiszta frissből készítenéd!

Nem sokkal? Csak kicsivel?
És vajon mennyi az a kicsi? Ha kicsivel rosszabb, de közben érzem,
hogy ügyes vagyok, akkor már megéri?
De vigyázat, csak kicsit lehetek ügyes,
mert ha nagyon ügyes akarok lenni, és csupa zaccból főzök,
akkor már nagyon vacak lesz, és nem vagyok ügyes…

A ziccer a friss zacc, az egyszeri zacc;
a többször lefőzött már nem klafa,
néha tehát friss őröltből is kotyogtatni kell, hogy legyen friss zaccunk,
ügyesek legyünk és maradjunk…

Idáig meneteltem a gondolatmenetben
(mindennek az alján ez a szemcsésre darált, összetömörült, fekete,
forrón párolgó keserű massza van?),
amikor nagyapa egy késsel kiforgatta, kiütögette
a szemetesbe a zaccot,
és amikor rájöttem, én nem szeretem a kávét,
és nem is szeretném megszeretni,

és kimentem a kertbe, és leszakítottam egy vigyorgó, hatalmas
fehér kálvilt… „Főszereplő a társulatban.”
Frissen hersent a fogam alatt.
– Csak neked – ekkor vettem észre, hogy nagyapám ott áll
közvetlenül mögöttem, a kezében gőzölgő kávéscsésze.
– Senki mástól – kortyolt – nem tűrném el – megint korty –,
hogy tépjen – és megint – a kálvilról!

Illusztráció: Zsubori Ervin.