Anna Amália szász–weimar–eisenachi hercegnő, a klasszikus művészetek és művészek nagylelkű mecénása nem tudom, mit szólna, ha megtudná, hogy ma étterem viseli a nevét. Bár ha annak idején a hercegi udvar is jó konyhát vitt, valószínűleg örülne, hiszen egy olyan, tizedik éve Michelin-csillaggal büszkélkedő vendéglő, mint a Hotel Elephantban található Anna Amália gourmet étterem, csak öregbíti Weimar hírnevét. Odabent a névadó fehér márvány mellszobra, valamint maga az olasz séf fogad minket, mert mint kiderül, Johannes üzleti vendégeket szokott idehozni. A stílus hibátlan és hercegnőhöz illő, csupa fehér damaszt, porcelán, kristálypohár, ezüst evőeszköz. Ezer szerencse, hogy Kaliforniában járva alaposan kihasználtam az európainál jóval kedvezőbb tengerentúli árfekvést, és számos könnyelmű befektetést eszközöltem, többek között szert tettem egy grafitszürke Calvin Klein koktélruhára is. Nem azért mondom, de tényleg jól áll, kellően érvényre juttatja a lábamat, ráadásul jóvoltából nemcsak a környezetbe simulok bele harmonikusan, hanem hozzáöltöztem Johannes alsónadrágjához is, amit persze rajtam kívül senki sem sejt.

Az előtérben Johannes ismerősökkel fut össze: Kühnert-Westék hatvan körüli, jól konzervált, jól szituált házaspár, akik elmondhatják magukról azt, amit manapság kevesen, tudniillik hogy hajszálpontosan annak látszanak, akik: hatvan körüli, jól konzervált, jól szituált német házaspárnak. Régi ügyfelei, engem úgy mutat be nekik, mint kedves vendégét Magyarországról, ez végső soron tökéletesen megfelel a valóságnak, így hirtelenjében magam sem találhattam volna akkurátusabb titulust. Frau Kühnert-West elbájolónak szánt mosolyt küld Johannes felé, ami elismerésre méltó teljesítmény tőle, mert halálra van botoxozva, alig mozdul az arca, majd a pillantása leplezetlen érdeklődéssel söpör végig rajtam. Lebírhatatlan kísértést érzek, hogy ráöltsem a nyelvem. Pukkadj meg, vén banya!

A pincér buzgón szorgoskodik körülöttünk, ételsorokat ajánl, borokról magyaráz, végül javaslatára nyolcfogásos degusztációs menüt rendelünk. El nem tudom képzelni, hogyan fogom végigenni, mert hiába vagyok éhes, valahányszor felnézek Johannes arcára, összeugrik a gyomrom és forogni kezd velem a világ. Jól áll neki a gyertyafény. Weimar legelegánsabb éttermében, fő vacsoraidőben valószínűleg nem kellene ilyen feltűnően bámulnunk egymást, de egyszerűen képtelen vagyok elfordítani a tekintetem. Most már megtehetem azt, amiről nem olyan régen még csak álmodoztam, a két kezem közé vehetem az arcát, beletúrhatok az ujjaimmal a hajába, végighúzhatom a mutatóujjamat a szája szabályos cikcakkvonalán, csak persze nem itt és nem most. Ábrándozás helyett próbálok a teljes joggal Michelin-csillaggal jutalmazott konyha teljesítményére koncentrálni, mérsékelt sikerrel. Johannes étvágyát láthatólag meghozta a közelmúlt fokozott fizikai igénybevétele, irigylésre méltó élvezettel pusztítja el az avokádóval, füstölt mogyoróval és kecsketej-joghurttal körített Szent Jakab kagylót, a cseresznyével párosított libamájat és a rombuszhalas-cukkinis passatellit, míg én még a zöld spárgás homárban is csak turkálok.

– Jut eszembe – tart némi pihenőt a rókagombás borjú és a francia szarvasgomba között –, az események sodrában el is felejtettem megkérdezni, mi újság a családállítással?

– Jártam náluk, sőt, be is fizettem a következő tanfolyamra – büszkélkedem, hogy ilyen ügyesen elintéztem a dolgot. Megemlítem Jutta nevét, mire egykettőre kideríti, hogy ismerik egymást, együtt jártak iskolába. A lipcsei lobbi előretör! Közben megérkezik a következő fogás, az epres-narancsos mascarpone, és már azt hinném, ejtettük a témát, de ő tovább kérdezősködik.

– Tulajdonképpen pontosan mit vársz ettől?

– Hát, előző alkalommal azzal a problémával mentem oda, hogy az exbarátom szerint hideg vagyok és távolságtartó, nem engedem őt közel magamhoz – kezdek bele, de Johannes közbevág:

– Aha, akkor ezek szerint mégsem Wagner miatt szakítottatok!

– Mondtam, hogy nem Wagner volt a fő oka, de képzeld, igenis, miatta is szemrehányást tett! De nem ez a lényeg, hanem az, hogy az otthoni terapeuta szerint az intimitástól való félelmem hátterében a dédnagymamámat ért trauma állt, és azért nem tudtam elég odaadó lenni, mert átvállaltam az ő sorsát – melegszem bele a fejtegetésbe. – Akkor még nem ismertem a dédmamám történetét, most viszont már be tudnám fejezni ennek a témának a feldolgozását, bár arról volt szó, hogy a sorsátvétel feloldása a kiváltó ok pontos ismerete nélkül is megoldható, és meg is csináltuk.

Johannes, akit szomszédasszonya kitartó próbálkozásai sem tudtak megnyerni az ezotéria ügyének, érdeklődve figyel, aztán felvillan az arcán az a csúfondáros mosoly, amitől mindig elgyengülök.

– Biztosan jót tesz majd neked – közli vigyorogva –, jóllehet én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy képtelen lennél az odaadásra, vagy hogy is fogalmaztál, visszariadnál az intimitástól.

– Johannes! – érzem, hogy fülig vörösödöm, mert néhány asztallal odábbról Marianne Kühnert-West vizsla szemmel méreget minket, és szinte látom, amint a füle méteresre nyúlik.

– Jó, nem bánom, a szégyenlősségedből megpróbálhatod kigyógyíttatni magad.

– Nem is vagyok szégyenlős! – tiltakozom.

– Ha így jobban belegondolok, tényleg nem – néz rám sokatmondóan. – Inkább azt mondanám, nem teszed közszemlére az érzéseidet.

Noha éppen a világ legfinomabb csokijaként számon tartott Valrhona felé nyúlnék, amit itt merész, ámde meggyőző párosításként sárgarépával körítettek, a kezem megáll a levegőben. Nem. Az nem lehet, hogy egy pasi megint azt vágja a fejemhez, engem nem lehet kiismerni, megismerni, mert mindenki elől rejtegetem az érzéseimet! Ezt nem akarom még egyszer átélni! Szerencsére mielőtt úrrá lenne rajtam a kétségbeesés, Johannes újra megszólal:

– Azért ne aggódj, én többnyire úgyis tudom, mi jár a fejedben.

– Honnan, Johannes? – sóhajtok fel megkönnyebbülten. – Honnan tudod, mire gondolok? Vagy mit érzek?

– Azt hiszem, azért, mert figyelek rád. Mert kíváncsi vagyok rád. Mert próbállak minél jobban megismerni. Mert nem hiszem, hogy két ember csak szavak útján értheti meg egymást. Ez ilyen egyszerű, nem?

Elgondolkodva szopogatom a francia luxuscsokit. A pincér észreveszi, hogy végre egy fogás, amelyet zavartalan jó étvággyal fogyasztok el, és kérés nélkül letesz elém még egy adagot. Igen, józan férfiésszel megítélve talán valóban ilyen egyszerű a dolog. Számomra viszont annyi rossz tapasztalat után hihetetlenül felszabadító érzés olyasvalakivel együtt lenni, akinek a jelenlétében nem kell háromszor is meggondolnom, mit mondok. Akinek nem kell folyton magyarázkodnom. Aki nem mereszt nagy szemeket, ha az autómban Bach szól, mert az övében is az szól. Aki egyetlen sorból felismeri a verset, amit idézek. Akinek ugyanúgy vált az esze, mint az enyém. Aki, gyerekkorom kedvenc svéd gyerekversének megfogalmazása szerint, ugyanazt szereti és ugyanazt utálja, mint én. Marianne Kühnert-Westet például.


A fenti írás részlet Mörk Leonóra: A Hellinger-Madonna című regényéből | Jaffa Kiadó, 2023 – új kiadás | 318 oldal, 4490 forint | Nyitókép: Pixabay | Benti fotó: Mörk Leonóra.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel