Petrőczi Éva: Egy igazi Ízemlékezeti Írónő

Manapság, amikor – nagy-nagy tisztelet a kivételeknek – nem csekély az anti-konyhatündér írónők száma a világon, külön figyelmet érdemelnek azok a tollforgató asszonyok és anyák, nagymamák, akik tudják: a konyha korántsem száműzetésük (száműzetésünk) színhelye, az ízek pedig korántsem másodlagos mellékszereplők, hanem nagyon sokat elárulnak többek között egy család belvilágáról is. Ráadásul Bauer Barbara nem amatőr szakács, illetve cukrász, mint ugyancsak szenvedélyes „konyhai komponista” jómagam, hanem a sütőművészetéről hivatalos „papírja”, azaz oklevele is van.

Soha nem felejtem el azt az öt és fél évvel ezelőtti napot, amikor hatvanhetedik születésnapomra egy óriási, illatozó kalácsot hozott nekem, amely nem csupán házam népének, de a szomszédos Ráday utcában élő vagy dolgozó néhány barátunknak is örömet szerzett. Korábbi, szám szerint tizennyolc regénye is ékes bizonyíték arra, hogy Ízemlékezeti Írónőnek (is) joggal nevezhetjük őt; ezek közül most kettőt, a Porlik, mint a sziklát és Az élet hangját emelem ki. De az írónő könyvről könyvre népesebb olvasótábora most, a 2023 karácsonyára nyilván sokaknak örömet szerző Vörös posztót olvasva sem lesz ízhiányos, sőt!

Ez utóbbi könyv főhőse, az ötvenes éveiben járó, szép és karcsú Kőrösi Laura végzettsége szerint építészmérnök, tényleges szerepvállalását illetően azonban sokkal inkább három fia és ugyancsak építészmérnök férje életének fáradhatatlan, huszonnyolc éve önmegtagadásban élő mindenese. Számára sokszor már az egyébként szeretett sütés-főzés sem igazi menedék, inkább mindennapi penzum, s a folytonos „süss a holnapi bulinkra harminc muffint” megrendelések, s telefonos „mami, hol találom a szendvicsbe valókat” segélykérő üzenetek és társaik türelmes elviselője.

Ezt az életvitelt igyekszik Laura azzal színesíteni, hogy egy problémás anya és nagymama utódjaként a színésznőből családanyává lett, minden szabad percében színekbe merülő, nagyon szeretett dédanyja gyönyörű festményeiből kiállítást rendez a d’Ascoli Galériában. A galéria tulajdonosával való találkozás azonban egy olyan házastársi alig-csók élménnyel indul, amelyből már egy amatőr lélekgyógyász is sok fájdalmat, csalódottságot olvashat ki, s amely szöges ellentéte Radnóti Nem tudhatomja halhatatlan félsorának („…a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”), vagy Kormos István ugyancsak illatos-ízes Áfonyájának („Hát szereti, ha homlokod hava / elcsattant áfonyától maszatos, / ha áfonyaemlékes nevetésed / […] ha nap-szitán dőlő lehelleted / mézes áfonyaillatot fuvint.”). S ha már ízeket, áfonyás szerelmes verseket emlegetek, hadd említsem meg, hogy a méltó és irodalmi ízek barátjaként jómagam egy egész verses könyvet, illetve abban egy vezér-ciklust publikáltam valaha, Vallomás, eperrel címmel.

Lássuk ezek után a nyitójelenetet, szegény Laura élményét, aki ugyan nem megcsalt, félrevezetett, de tényleges és átvitt értelmű íz-válságba került asszony: „A reggeli csók ízét érzem a számban. Pedig rossz hír hallatán mindig elönt az epe, most is azt kellene éreznem, azt a semmihez nem fogható keserű ízt, amitől a legnagyobb melegben is kiráz a hideg… De most nincs keserű íz. Nyelek egyet, a nyelvemet odanyomom a szájpadlásomhoz, keresem, de nyoma sincs. Helyette a csók íze incselkedik a nyelvemmel. Ismeretlen csókíz. De nem csak érzem, rá is gondolok. A csókra. Kávé, pirítós, baracklekvár és még valami oda nem illő íz emlékét forgatom a számban. Hirtelen nem is tudom beazonosítani, de aztán jön egy kép, ami segít. A konyhapulton egy tálban maradt némi wasabis mogyoró előző estéről és Zoli talán bekapott néhány szemet… Az csípte az én szám szélét is, amikor megcsókolt. Pedig nem volt egy hosszú csók, csak amolyan reggeli futó búcsúpuszi, huszonnyolc év rutinja. Megszokott.”

Eme megszokásokból szőtt kurta-furcsa reggelt követően Laura – a galériába indulóban – baljós telefonüzenetet kap évtizedek óta baráti nőgyógyászától: egy rutin szűrővizsgálat a daganatos betegek táborába utalta. Ettől az üzenettől az asszony többször elveszíti az eszméletét, bár csak néhány percre. Az ezt „diagnosztizáló” galériatulajdonos, a nálánál nyolc évvel idősebb, már kétszeres nagyapa és özvegy Ádám csokoládés kávéval, zenehallgatással, később pedig egy újabb csészényi „feketelevessel” és Pierre, a francia pék croissant-jával gyógykezeli kezdetben sokkos állapotú, szíve mélyén frankomán, de Párizsban soha nem járt új ismerősét. „Nem bírom tovább, beleharapok a süteményembe. Jesszusom! Ilyen finom croissant-t még az életben nem ettem. A tészta milliónyi lapra nyílik szét, de mégsem túl vajas, mint a legtöbb helyen. Ezer apró darabra hullik szét a számban, mégis puha, de csak az után a másodperc után válik azzá, miután összeroppan a fogam alatt.”

Laura a kedves bánásmód, az Ádám kínálta ízek és a megnyugtató muzsika hatására elmondja a néhány órával korábban még ismeretlen férfinek, hogy milyen riasztó híreket kapott orvosától. A galerista barátsága (figyelem, ez nem klasszikus szerelmi, hanem inkább barátsághistória) olyan jótékonyan hat rá, hogy az eredményes kezelések után, testi és lelki erejét visszanyerve, már az élete-álma városból, Párizsból jelzi gyógyulását s férfinek. A közbeeső időben pedig minden körülmények között erős és derűs dédanyja – a kettétört karrierű egykori sikeres színésznő, a kevés szabad percét a festésnek szentelő, hadirokkant – és örök hadifogságban tengődő lelkű – férjéhez hűséges feleség példája ad neki erőt. S a vele töltött napok végtelen egyszerűségükben is sugárzó erejű emlékei. Például a közös zöldbabszedés- és tisztítás felidézése (amelyből az utóbbi engem is mindig megnyugtatott kislánykoromban, rendíthetetlen nyugalmú nagymamám meséjét hallgatva): „Amikor már volt elég (az ebédre szánt zöldbabból; P. É.), a dédi mellém tett egy vízzel teli vödröt és sürgetett, hogy csípjem le a bab két végét és dobjam a vízbe, ráérünk feldarabolni, fontosabb, hogy nedvesen tartsuk, különben nem lesz zsenge a főzelék és a leves. Ezt a részét már jobban szerettem, mint a poros szárról leszedni a hüvelyeket. … Egyszer csak felállt, elment egy vájdlingért, majd elhúzta a hokedlijét a vödröm mellé. Apró, de éles késével elkezdte feldarabolni a babot. A kezét néztem, ahogy hat-nyolc hüvelyt is csokorra fog, anélkül, hogy odanézne, szabdalja őket, harmadolja mindegyiket. Mintha mindennap ezt tenné. De a dédi mindent így csinált.”

Az elhallgatásokkal teli négy asszonysors további szálait nem árulom el, hozzanak ünnepi meglepetést. Így befejezésül csak annyit, hogy részben a dédanya gyönyörű festményeinek köszönhetően, részben kettejük egymásra-hangolódásának jeleként Laura és a „galériás” Ádám mély, egyik családot sem feldúló barátsága egy életre szól. Erre utal az asszony Párizsból jelentkező telefonhívásának – természetesen – croissant-nal és erős feketekávéval ízesített befejezése. „Laura? – Igen? – Ott lennék veled. – Örökké itt vagy velem.”

Bauer Barbara: Vörös posztó | Jaffa Kiadó, 2023; 287 oldal, 4999 forint | Nyitókép: Pixabay.