B. Tomos Hajnal: A jótevő

A januári fagyban aprócska öregember kuporog valami rozzant suszterszéken a nagyváros egyik forgalmas járdáján. Előtte fehér gyolccsal leterített láda, rajta a szerény portéka: három, egyenként tíz, húsz és harminc tojást tartalmazó kartontálca, pár csokor zöldpetrezselyem és szárított csombor. Az öreg türelmesen várakozik, s közben mustrálja a fel-alá furikázó járókelőket. Úgy tűnik, mindenki siet valahova, pillantásra sem méltatják a falusi öreget meg az összefagyott portékáját.

Magas, vörösre festett hajú hölgy áll meg az öreg ládája előtt, messziről érezni a drága bundájából áradó kölni illatát.

– Hogy a tojás ára? – kérdezi fennhangon, de rá sem néz az emberre.

– Egy lej darabja.

– Húha! Maga aztán ügyesen rásimult a piacgazdaság sémájára! Itt túl, a marketben hetvennyolc baniért vesztegetik darabját.

– Jó, akkor én is annyiban adom – válaszolja szelíden az öreg.

– És mondja, valóban házi tojások ezek, vagy…

– Igen hölgyem, az én tyúkocskáim tojták, egytől egyig friss portéka.

– Tudja mit, öreg? Nem szeretek kekeckedni, s időm sincs a sok purpárléra! Megveszem ezt a harminc darabos kartont, ha lehagyja ötven banira darabját.

Az öreg csak most emeli fel szinte gyermekien szelíd tekintetét, és jobban megnézi magának a kimázolt hölgyeményt. Aztán halkan jóváhagyja az alkut:

– Legyen ötven bani, hölgyem, és fogyassza őket egészséggel!

Aztán a sokat látott emberek mosolyával még rátesz egy csokor zöldpetrezselymet is a tojásokra.

A hölgy kifizeti a tizenöt lejt, sietve pakol és köszönés nélkül eltipeg a tűsarkain. Pár perc múlva már egy luxusvendéglő asztalánál igazgatja haját és a fagyban kissé „megviselt” sminkjét. Krémlevest és mézes sriracha szósszal körített, fullos lazacos salit rendel franciasalátával, utána egy pohár ananászlevet három kocka jéggel, tetején fodormentalevéllel. Miután elköltötte ebédjét, két ujját összefenve, int a fiatal pincérnek, hogy fizetne.

– Kedves egészségére! – hajol meg a hozzá siető pincér, és leteszi eléje a bordó borítóval álcázott számlát. – Kétszázötvennégy lej lesz, tisztelt hölgyem.

A nő egy ötszázas, vadiúj bankót vesz ki a tárcájából és hosszú, égővörös körmei közt enyhén meglobogtatja a fiú előtt.

– A visszajáró a magáé – súgja oda neki egy csábos mosoly kíséretében. – Az ilyen verőfényes, téli napok, mint a mai, mindig felpörgetnek kicsit, s kedvem támad fűvel-fával jótékonykodni. Mit tegyek? Én már csak ilyen vagyok!

Illusztráció: Pixabay.