Kállay Kotász Zoltán: Borzselé

A Nefelejcs utcában,
szoba-konyhás, alkóvos, földszinti tanácsi lakásban,
január közepén, ünnepek elvonultával,
halasztott vizsgák hónaljában, dohszagban, ételből kifogyva,
hidegben (elektromos cserépkályha terpeszkedett csak
a szoba közepén, ha bekapcsoltuk, a villanyóra lengve,
mintha le akarna pattanni a falról, pörgött),
ablakok, ajtó elvetemült réseibe rongyokat
tömködve eldöntöttük:
forralt bort készítünk.
A bort (kommersz vörös) lábosba locsoltuk, felvizeztük, becukroztuk,
alágyújtottunk (sparhelt).
Az üvegablakos faliszekrényből (Ómama öröksége)
az összes lehetséges, lejárt szavatosságú, kopott címkéjű, ismerős,
de azonosíthatatlan, egymásba fulladó illatú
beszáradt, morzsalékos fűszert,
fűszernek vélt tasaktartalmat
méricskélés nélkül a levesbe szórtunk.
„Ez itt most elvan.”
Az alkóvban bekapcsoltuk az Oriont
(főgombját kattanásig, aztán várni, míg bemelegszik a képcső),
Latinovits, Ruttkai, Dajka Margit…
„Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszajönni beléd!”
Párafelhő kúszik a szobába, kiszaladunk,
a konyhában dzsungelmeleg, szeszes ködpára,
lekapjuk a félrecsámpult fedőt…
Semmi… Vagyis
valami kocsonyás, letapadt, sötétbordó massza a mélyben…
„Borzselé” (felkapirgáljuk, késsel).
Rokonok, barátok, ismerősök jönnek.
„Isteni!” „Mi ez?” „Mondjátok már: mi a receptje?”
Mindent bele… (És Szindbádot kell nézni.)

(1989)

Illusztráció: Szegedi Erika és Latinovits Zoltán a Szindbád című film forgatásakor, 1970 (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)