Láng Eszter: A kék tál
Arról a kék tálról, amin a minap a narancsot fotóztam, el kell mondanom, hogy egy volt kolléganőmtől, Fruzsitól kaptam, aki behozta az egyetemre azzal, legyen valami a társalgóasztalon, azon a narancssárga futón, amit vagy Ági, vagy Judit bocsátott a köz javára, ugyanis jólesett a munkahelyi környezetünket szépítgetni, otthonossá tenni. Szerettünk bent tartózkodni az egyetemi szobáinkban akkor is, ha nem volt óránk, szívesen üldögéltünk teázgatva az asztal körül, s beszélgetve a világ, de leginkább a saját, tanszéki vagy egyéb dolgainkról.
Amikor Fruzsi látta, hogy tetszik a kék tál, amit ő valahol egy használtcikk-kereskedésben böngészett potom áron, egyből nekem ajándékozta, legyen a tiéd, vidd haza, mondta. Így lett az én tulajdonom. Van ennek talán húsz esztendeje is. Arra már nem emlékeztem, lett-e másik helyette, de Zsuzsi nemrégiben megerősített, hogy igen, van, és fogalma sincs, kitől került, az is lehet, hogy én vittem cserébe. S ott lóg a falon még mindig az általa szerzett óriási Európa-térkép meg az én festményem is.
Amíg a kovidjárvány nem ütött be, bementem időnként látogatóba hozzájuk. Olyankor előkerültek a teáscsészék, s külön a sima, ízesítés nélküli, fekete tea is, amit miattam tartottak.
Ahányszor a kék tálra esik a tekintetem, eszembe jut a sok fiatal, vidám és tevékeny kolléga, korábbi tanítványaim, és önkéntelenül is mosolyogni kezdek. S felötlik bennem az is, hogy ideje lenne újrakezdeni a teázást is velük abban a barátságos tanszéki szobában, ahová még mindig, évek múltán is, mintha kicsit hazamennék…
Fotók: Láng Eszter.
Olyan jó visszaemlékezni ezekre a teázásokra, és csak ennyi év távlatából látszik igazán, milyen fontosak voltak. Hogy mennyire meghatározóak voltak azok az évek, milyen sokat adtak, hogy mennyire lényegesek az alapok, amiből azóta is építkezünk, mi, Ági, Judit, Zsuzsi, Fruzsi. Nagyon sok teát nem ittunk meg az utóbbi években, sürgősen pótolnunk kell!
Kedves Fruzsi, jólesnek a szavaid. Boldog idők voltak azok az évek. Az őszinte beszélgetések, a figyelmetek, a többre, jobbra törekvésetek engem mindig örömmel töltött el. Nemcsak a tanítványaim, majd kollégáim voltatok, vagytok: a fonalat, amely láthatatlanul is szövetté szövődött közöttünk, nem engedtük el, összeköt. Gyakran gondolok rátok, azokra, akik bent maradtak végzés után, és sokakra azok közül is, akik másfelé indultak, más pályát futnak be.
A teázást kicsit fellendíteni szándékomban áll, noha most nehezebb megszervezni, hogy mindannyian ott legyünk. De keresünk időt és időpontot hozzá.