Szentmiklósi Tamás: Egy kávé Alfamában
Amikor néhanapján eljutok Lisszabonba, soha nem hagyom ki Alfamát, ahová a legendás 28-as villamossal lehet elkecmeregni a belvárosból, és ez a kecmergés olyan utazás, amire örökké emlékezni fogsz, amíg csak élsz. A turistákkal tömött jármű döcögve, meg-megzökkenve araszol szűk utcákon, sokszor támad olyan érzésed, hogy ha pimasz alak lennél, akár elcsenhetnél is valamit az oldalvást sorjázó lakásokból, de legalábbis bekukkanthatnál egy-egy félhomályos szobába, hátha kidől egy csontváz féltve őrzött családi titkok szekrényéből. Persze te fegyelmezett maradsz, és csak játszol a gondolattal. Aztán leszállás a villamosról a szokott helyen, te meg gyalog nekivágsz, hogy eljussál a Fado múzeumig és a Tejo folyóig, ám addig léleksimogató élmények várnak rád.
Alfama Lisszabon legősibb negyede, halászok és más szegény szerzetek lakták annak idején. Az 1755-ös földrengés, amely Lisszabon nagy részét a föld színével tette egyenlővé, csodák csodájára megkímélte és érintetlenül hagyta, amiért te, jobb sorsra vágyó, 20-21. századi budapesti szerzet nem győzöl hálálkodni a Sorsnak vagy Istennek. Csak mész, mész a macskaköves szűk járatokon, miközben a törpe termetű házak ablakaiból rejtélyes macskák és kihajoló, fehér hajú és hálóinges idős madárkák figyelik lépteidet. Mindegyik szempár élénk vagy tompa fényéből történetet olvasol ki, de tisztában vagy vele, hogy sosem járhatsz a végére, bármeddig élsz is.
Gyalog alig félórányi az út a folyópartig, ahol megint betérsz majd a múzeumba, kizárólag a fado kedvéért, nem vársz már semmi újat, csak tisztelettel kívánsz adózni a melankólia zenéjének és Amália Rodriguesnek, a portugálok Karády Katalinjának, utána leülsz majd egy kisvendéglőbe, hogy falatozzál és megkóstold a ház italát, amit a vendéglős a kezedbe nyom, de becsületére legyen mondva, kíváncsi is a nedű hatására, aztán eljön az a pillanat is, hogy kiülsz a múzeum előtti teraszra, ahol csodálatos élő zene szól, s a tagbaszakadt színesbőrű énekestől megint veszel egy CD-t, mert olyan erővel vágott hátba, hogy nem tudsz ellenállni a vigyorgásának, szóljon az bárminek is.
Félórányi az út a folyópartig, de legszívesebben a végtelenségig nyújtanád. Le is ülsz az egyik utcácskában az asztalhoz, hogy megkávézzál. A kávézó parányi, hiába tűz a nap odakint, a belseje titokzatosan sötét. Percek múlnak el, mire a tenyeres-talpas hölgy előkerül, s te arra gondolsz, ennyi erővel a múlt századból is jöhetett volna. Rendelek tőle, percek múltán meg is kapom, amit kértem, semmi baj, hiszen mi másért lennék itt, mint hogy kiszakadjak az időből.
Megerőltetem magam. Budapesti rossz szokásomtól eltérően nem felhajtom, hanem lassan hörpölöm a kávét, ahogy errefelé szokás, hagyom, hogy a nap tegye velem, amit jónak lát, hagyom, hogy a csönd átjárja minden tagomat, hagyom, hogy az élet élvezhető legyen. És erre fel mi történik? A szűk járat túlsó végéből furcsa lény közeledik. Minél közelebb kerül, annál inkább bántó, fülsértő hangerővel.
Elhanyagolt külsejű, megállapíthatatlan korú nő, a szemében őrült tűz lobog, artikulátlanul kiabál, kezeivel cséphadaróként hadonászik – és felém közeledik! Nesze neked nyugalom és áhítat, fado meg melankólia! Vajon mit akarhat tőlem, egyetlen szavát sem értem. Önkéntelenül felemelem a két karom, mintha megadnám magam, de a vérben forgó szemű nő nem hallgat el, sőt egyre hangosabban ordibál. Már látom, hogy tébolyult, nincs ki mind a négy kereke, s tudom, hogy a tébolyultak bármire képesek, ha olyanjuk van. Csak azt nem tudom, hogy olyankor mi a teendő, ha nekem ront, mitévő legyek, nem akarok kárt tenni benne, de azt sem akarom, hogy ő tegyen bennem, de jó lenne eldönteni, hogy mi legyen, mert a szerencsétlen nő már az orrom előtt hadonászik, s ahogy kinéz, nem jósolok fényes jövőt a testi épségemnek…
És akkor előbukkan a tenyeres-talpas pincérnő, összehajol a tébolyulttal, és úgy elviharzanak, hogy én már csak a hátukat látom és hüledezem. Négy-öt perc is eltelik, mire a pincérnő visszatér. Együttérző szánakozással néz rám, s elmondja, hogy a tébolyult, akitől meghökkentem, a légynek sem ártó lény,
Alfamában mindenki ismeri, nincs miért tartani tőle. Csupáncsak annyi történt, hogy egy nagyon idős, kilencven felé járó nő rosszul lett egy közeli utcácskában, elájult, s az alfamai „bolond”, aki a frászt hozta rám, lélekszakadva rohant segítségért. A mentő már megérkezett.
Illusztráció: Pixabay.
