Nagy Izabella: Csavaros csoki-vanília fagyi és egy nádirigó

A lánynak, aki a fagyit csavarta, nagyon hosszú haja volt.
Lófarokba kötve is leért a combja közepéig.
Én érdeklődtem, ha véletlenül ráül, hátra rántja-e a fejét,
és mennyi ideig kell mosás után szárítani,
de nem volt vendéglátós, ma már nem sokan azok.
Csak fagyit árult. Nem beszélgetett.
Gyerekkorom csavaros csoki-vanília fagyiját.
Jézusfejű barátom és én a fagyit eszegetve
lesétáltunk a tóhoz.
Még ingyenes a plázs,
nincs szezon,
még be lehet menni a homokon a vízig.
Bárkinek.
Ahol épp egy nádirigó mondta az énekét.
Eszegettük a fagyit, a tölcsér alja kezdett átázni,
pont, mint gyerekkoromban.
Ilyenkor el kell kezdeni kiszürcsölni alulról, de
közben a rigó csak dalolt, dalolt,
és a nádszál tetejére ült.
Hogy láthassam.
Hozzám jött.
Nekem énekelt.
Mert róla írtam egy mesét.
Az énekéről.
És ezzel nyertem egy különdíjat.
A rigónak.
A Velencei-tónak.
A ringó sásnak.
Az egymás szemébe mosolygásnak,
miközben szürcsöljük a tölcsér aljából az olvadt fagyit.

A nádirigó éneke című szöveg a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola „Mesék a Velencei-tóról” pályázatára készült, és „Különdíjban” részesült | Nyitókép: Budapest, Rákóczi út, 1971 (Fotó: Fortepan) | A nádasos-rigós fotó Nagy Izabella felvétele.