Láng Eszter: Anna, a második emeletről
Abban a házban mindig történt valami. Általában semmiségek. Semmi olyan, ami felbolygatta volna a lakók életét. Régi ház volt. Az udvarban apró boltok álltak, mindenki ismert mindenkit. Azt nem állítanám, hogy mindenki kedvelte a másikat. Előfordult, hogy az egyik lakó tizenöt éven át áztatta az alatta levő lakásban élőket, és se kérésre, se könyörgésre, fenyegetésre és felszólításra se csináltatta meg a lefolyója hibáját, amíg a víz addig folydogált, hogy már mások is ázni kezdtek. Mert a víz olyan, terjed mindenfelé, amerre utat talál. Végül bírósági ügy és hatósági fellépés után, nagy nehezen megjavíttatták a törött vezetéket.
Történt egyszer, hogy egy reggel a ház arra ébredt, nincsen áram. Nem működött a kenyérpirító, a vízforraló, a mikrohullámú sütő, és nem égett a villany a sötét konyhákban. A számítógép is üzemen kívül üldögélt Anna második emeleti lakásának íróasztalán, munkáról szó sem lehetett. A telefonja is lemerült egy idő után, így aztán bement a régi munkahelyére, feltölteni. Ha már ott járt, meg is ebédelt a menzán, megteázott a kollégákkal. Amikor hazatért, még mindig ugyanaz volt a helyzet, a munkások, akik időközben elszaporodtak, épp a ház előtti utcaburkolatot szedték fel, mert a mérőeszköz ott jelezte a hibát. Kérdésére, mikor lesz áram, megnyugtatták, hogy estére mindenképpen, de másnap még dolgozni fognak a hiba végleges elhárításán. Így is lett, este ismét volt áram, folyt az élet a maga rendje szerint. A mélyhűtő hőmérséklet-mutatója a nulláról elkezdett visszafelé kapaszkodni.
Másnap délelőtt ismét áram nélkül maradtak, de erre már számítván, előző este mindenki megfőzött, elvégezte az esedékes mosást, még nyolc óra előtt megkávézott az is, aki egyébként később szokott. Anna megint nem tudott dolgozni, mert a munkájához számítógépre és áramra lett volna szüksége. Így hát tett-vett, selejtezte a régi írásait, letörölte a port, aztán eszébe jutott, hogy benéz az egyik kis boltba az udvaron, amelynek alkalmazottaihoz és a tulajdonoshoz is régi ismeretség fűzte. Épp arról panaszkodtak, hogy nem tudnak kávét készíteni. Főzők én nektek, ajánlotta, ha megisszátok a dzsezvában készült, törökös kávét is, hiszen azt gázon csinálom. Persze azt is el kellett mesélnie rögtön, hogy mi az a dzsezva, s milyen, hogyan készül benne a kávé. Hogy a zacc is belekerül a csészékbe, nem talált nagy lelkesedésre, de mikor a kávé rövid idő múlva előállt egy szűrővel együtt, megnyugodtak, s a kávét remeknek minősítették.
Másnap ugyanez megismétlődött. A kávénak örültek, Anna is velük sziesztázott. Aztán felfelé, az emeletre tartván eszébe jutott, meg lehetne kínálni a ház előtt szorgoskodó munkásokat is. Fogott egy vízforralót, amolyan hagyományos, kék zománcos teafőzőt, még a férjéről maradt rá, amit egyszer a kiselejtezéstől mentett meg, vizet melegített benne. Egy nagy tálcára helyezte, mellé a hat kávéscsészét – a teljes készletet –, cukrot, édesítőszert, egy üveg neszkávét, kiskanalakat, és lesétált a munkásokhoz. A meglepődést nagy köszönömök és hálálkodások követték. De hát miért? – kérdezte egyikük, – hogy jutott az eszébe? A jóérzés miatt, hogy apró örömöt okozhatok, mosolygott Anna. Azt már nem tette hozzá, csak magában gondolta: azért, mert édesanyám is így tenne, ha még élne.
Fotó: Láng Eszter.
