Gulyás Dénes: Lilaakác-illatos vacsorák #06 – MarikaLaci vagy LaciMarika

Nem tudom leírni az összetartozást, az övékét máshogyan, csak így: MarikaLaci, vagy LaciMarika. Pedig jártam, dolgoztam ott, a nagy víz nyugati partján. Csak akkor még nem tudtam, hogy ők is… Bár ők nem csak egyszerűen jártak, dolgoztak, hanem éltek is ott. Kanadában.

Hosszú évek teltek el, mire találkoztunk, Duli lilaakác-illatos teraszán. Bodroghközy Laci és Marika, a felesége. Neje, párja, asszonya, hitvese, hitvestársa, hitestársa, oldalbordája? Keresem a szinonimákat, ami illik az ő kapcsolatukra. Bár az oldalborda eredete bibliai időkre nyúlik vissza, mégis inkább a fenti egybeírt változat a legjellemzőbb rájuk. Talán mert olyan vidám, mint ők voltak a lilaakác-illatos vacsorákon.

Laci nagy hangon, széles mosollyal érkezett, a csokrot, melyet illendő módon a ház asszonyának hozott, még szinte át sem adta, de „már legalább fél perce itt vagyok, és még mindig nem kaptam inni” – mondta, s nagy gesztusokkal kísérte kedvesen színházias antréját. Érkezett is a vodka-tonik. Marika ezt a nagy természetű belépőt csendes, angyali mosollyal körítette.

A lilaakác-illatos társaság teljes létszámban jelen volt. A férfiak orra – mint ahogyan az iránytű északra – kissé felemelve mutatott a konyha irányába. A konyhából azonban olyan illatok érkeztek, amelyek üzenete sokféle finomságról is szólhatott volna. Déneském, ma mi lesz a vacsora? – kérdezte Laci –, úgy volt, hogy te főzöl! Igen én főzök – mondtam –, de ne aggódjatok, nem maradtok éhen. A mai vacsora elkészítése időt igényel, ezért jöttem jóval előbb, mint ti. Szóval csak élvezzétek az illatokat, és ne találgassatok. Ússzunk egyet – tettem hozzá –, de fordított verseny legyen: az nyer, aki a leghosszabb idő alatt ér a medence másik végéhez, de folyamatos mozgásban kell lenni. Ne aggódjatok, Luli a konyhában felügyel.

Miután a versenyt megnyertem, s a díjat – egy deci pezsgőt – megittam, akkor lettem figyelmes Laci hangjára, amint éppen elemzést ad a XX. század történéseiről, beleszőve Marikával közös életüket. Mikor és miért telepedtek le Kanadában, miből éltek. Aztán Marika folytatta, idegenvezetőként megélt örömeiről, a brazíliai, marokkói, kanadai életének regénybe illő fordulatairól, és a különböző interaktív rádióműsorokban elkövetett határozott hozzászólásairól mesélt. Ezt mindig halk, decens, mégis jelentős átéléssel, igazi dámák módjára tette. Laci elképesztő tájékozottságot mutatott – általában a történelemről, de a társadalmi mozgásokról, építészetről is.

Közben észrevettem, hogy néhány orr már igencsak a konyha felé nyújtózkodott, köszönhetően a korgó gyomroknak.

Laci éppen Iványi Lacival, az építésszel keveredett némi könnyed vitába az építészetről. Hú, amikor az építész Lacik szenvedélyesen beszélgettek, az igencsak érdekes tudott lenni – pláne, ha a szintén építész Kévés Gyuri is elsütött egy-két patront ugyanabban a vitában. Szinte félénken figyeltem őket, s közben óvatosan töltöttem nekik. Mindez – a társaság hölgy tagjainak halk, obligát duruzsolásával támogatva – békebeli évek hangulatát árasztotta. Már csak egy viharos tarokkparti hiányzott az estéből.

Marika simogató mosollyal nyugtázta Laci érveit. Hölgyeim, uraim, a vacsora két percen belül tálalva – szakítottam meg a diskurzust. De most már, ha kérhetem, felejtsétek el a vodka-tonik bármennyire is jó, mégis kissé unalmas örömeit, ehhez borok illenek – mutattam az asztalra –, én szívem szerint könnyű vöröset innék, valamelyik hegyvidékről. Iványi Laci ettől nekividult, lévén Villányban volt szőlője, pincéje.

A mai vacsora Bodroghközy Laci kedvence – jelentettem be Csortos Gyula modorában. Maaarhapörkőőőlt – a legjobb a világon, és tarhonya, kovászos uborkaaa! – kiáltott fel Laci, amint a tálakról teátrális mozdulatokkal leemeltem a fedőt. És bor és bor és bor, no meg hideg szóda. Majd almás pite sok almával, vékony tésztával.

Ilyen vacsorák után dukál egy kis pálinka, lehetőleg törköly. Mint ahogyan Genovában is dukált, amikor a Rustichello séfje a trippa genovese – azaz pacal genovai, ligur módra – után azt mondta: una grappina signor Gúljasz, della casa. Ami azt jelentette, hogy a grappát nem kell kifizetni. És az asztalra tett egy üveggel. Genovában nem fogyott el, Szentendrén, a lilaakác-illatos teraszon viszont a törköly könnyedén.

Lassan ölelt át bennünket az este. Került még az asztalra hűvös szőlő, őszibarack, szilva. Úgy este 11 felé, a lilaakác fürtjei elkezdték ontani az illatot, mintha búcsúznának tőlünk, mielőtt szirmukat összecsukják. Hogy összecsukták-e, nem tudom. Pilláim azonban le-lecsukódtak. Áldottam az eszemet, hogy pár évtized előtt rábírtam páromat, asszonyomat, nőmet, nejemet, hitvesemet, feleségemet, hitestársamat, oldalbordámat Csutit, hogy szerezzen jogosítványt. Szóval búcsúölelések. A kísérlet a legközelebbi lilaakác-illatos vacsora dátumának meghatározására kísérlet maradt.

Visszatérve a MarikaLaci vagy LaciMarika megnevezéshez, s megerősítve, hogy ez az egybeírt változat volt a legjellemzőbb rájuk, a bibliai utalásra mégiscsak kitérnék. „Mély értelme van a bordából teremtés jelképes cselekedetének. Az Úristen nem a férfi fejéből teremtette, hogy fölötte uralkodjék, nem a lábából, hogy alacsonyabb rendű legyen, hanem a szíve tájékáról kivett oldalbordájából alkotta meg az asszonyt, hogy egyenrangú és hozzá közel álló társa legyen.” (Idézet Szabó Attila Az Ószövetség a művészetekben című munkájából.)

Utóirat: A tarhonya nem a bolti, úttörőgombóc néven elhíresült változat volt, hanem piacon vásárolt, gondos parasztasszonykezek által készített, apró, szabálytalan alakú, a tanyasi csirke sötét sárgája színezte gyönyörűség. A marhapörkölt receptjének részletezésébe e helyt nem megyek bele, hiszen ahány ház, annyi szokás. A vitától inkább felülemelkedő modorban tartózkodnék. Szerényen, egyszerűen és tiszta tudattal állítom: az enyém a legjobb…

Nyitókép: Zsubori Ervin, Kantin.