Ha felnőttként ismételten és értetlenül rökönyödünk meg gyerekek táplálkozási konzervativizmusán – miért idegenkednek a zöldségektől; hogyhogy nem törnek ki frenetikus üdvrivalgásba, ha ratatouille-t tálalunk nekik; miért húzzák a szájukat, ha nem nyeles húst kapnak sült krumplival –, elég egy pillanatra a múltba révednünk és felidéznünk saját harmadik típusú találkozásainkat földönkívüli táplálékokkal (vagy amiket mi annak tartottunk).

Esetem a kvarner scampival (a norvég homárok déli rokonával) 8 éves koromban, az isztriai öbölben kezdődött. Először az orromon keresztül ragadott meg: a lovrani levegő, a sós tengervíz és a mediterrán flóra illatelegye, megfűszerezve a sült rákok pregnáns aromájával. Látványa csalóka volt, a pirospozsgásra sült kitinpáncél azt szuggerálta, hogy csak bele kell harapni és mindenestül felfalni, mint egy ropogós lángolt kolbászt. Ettől szerencsére megóvtak, Renato barátunk szemléltette, hogyan kell kihámozni a fehér húst a kemény héj alól. Az ollókat speciális fogóval törte fel, neki az abban lelhető pici fehérje volt a non plus ultra. Innentől én elvesztettem lelkesedésemet, a scampi szemei, furcsa csápjai egy űrlény képzetét keltették bennem, szétbontása bonyolultnak és brutálisnak, a visszamaradt romos karosszéria kiábrándítónak tűnt. Ne szépítsük, megfutamodtam, nem mertem megkóstolni.

És persze megbántam. Azóta sokszor, sok helyen, sokféle rákot, scampit, garnélát, langusztát ettem, de a kvarner homár emléke mindig felderengett, mint szent kehely a horizonton. Fél évszázad elteltével azonban ismét nekifutottam.

A lovrani Knezgrad halvendéglő kellemes kerthelyisége egy helyes parkban, a 113 éves mozi mellett ideális terepnek bizonyult a kísérlet megismétlésére. Miután már túl voltunk a klasszikusokon (aranykeszeg mángoldos burgonyával), a nyaralás utolsó napján (a bab kivételével) mindent megrendeltünk az étlapról, megkoronázva néhány homárral a Kvarner öbölből.

Természetesen remek volt (merném csak azt mondani magamnak ennyi év várakozás után, hogy nem), mint az összes többi hal, kagyló, tintahal is a tálon. De a legjobb érzés az volt, hogy egy időalagúton keresztül térben és időben visszatérhettem egy pillanatra életem egy korábbi, fontos epizódjához. Mint Marty McFly, azt lestem, mikor bukkanok fel családommal a sarkon, vonulva a strand felé, szimatolva az étvágygerjesztő illatokat a közeli kerthelyiség felől.


Fotók: Hoffmann Tamás. Lásd még: Lovran oda-vissza.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel