Noth Zsuzsánna: Keszeglesen

Pecáztál tovább, nem bővítve ki egyetértésben az időhatárt, s mi Bob kutyával elindultunk a part mentén kavicsok közt böngészni; hogy mi után és miért, nem tudni. Az egész nap olyan volt, mintha mindhárman + a hal, vagyis már négyen letettük volna a karmesteri pálcát, s a FILM magától rendeződne, a maga kedvére, bámulatára, gyönyörére, vagy nem is rendeződne, hanem áttekercselve magát vetítődne elénk, mellénk, fölénk, mögénk… Belebotlottam egy döglött folyam-szürke folyami rákba. Nem mondhatnám, hogy teljesen ki volt száradva, mert azt a páncéljától úgysem láttam, de az, hogy kackiás korallvörös bajsza már cserben hagyta, arról árulkodott, hogy régen hever az iszapot vedlő kavicsok közt. Csipesznek használva két bottal kaptam fel, s lábaid elé tettem azt remélve, hogy sosem láttál ilyet, és csodálkozva kérdezed meg, hogy egyáltalán mi ez, és amikor büszkén kikottyantom napszítta számból a választ, elámulsz rettenetes műveltségemen, és az után fogsz érdeklődni, hogy hogyan kerül a folyóba rák, s így villoghatok tovább. Melléfogtam. Csupán az érdekelt, hol találtam, és két ujjal (nem mondhatnám, hogy óvakodva vagy iszonyodva) kiemelted botcsinálta botcsipeszemből, s a hátára fektetted. Így még iszonytatóbb látványt nyújtott: hiányzott az egész hasa, viszont elénk tárult üregében ott vöröslött beszáradva számtalan petéje vagy tojása, nem is tudtuk hirtelen eldönteni, hogy mije, nem is akartuk, számon tartja szépen rendjén a tudomány, nekünk csupán a látvány maradt.

S mivel az elkövetkezendő időben sem fogtál több halat, feltartottad elém azt az egyet, istennő könyörületes vagy végzetes döntését várva: „ezzel mi legyen?” „Megesszük” – szakadt föl belőlem boldogan, s az áldozati rituálét már te rendezted. Irdatlan (inkább széles, mint hosszú) késeddel befeszítettél bal kopoltyúja alá (ne forogjon, olvasó a gyomrod, hiszen nekünk se forgott, mint, gondolom általában az áldozatot felmutató többi papnak sem), egyetlen szúró és körkörösen forgó mozdulattal lehasítottad a fejét. Fölfektetted egy lapos kőre (ez a mozdulat is áldozatot bemutató papra vall), lehántottad a pikkelyét, fölmetszetted a hasát, a tartalmát, a haszontalan hulladékot behajítottad a folyóba, s a mutatóujjad bögyére felfekvő, lüktető borsónyi szívet felmutattad nekem mint oltáriszentséget. Istennőhöz méltó módon, megrendülés nélkül, hősies tettedet nyugtáztam: „Fantasztikus! Ilyet még sosem láttam.”

A fenti szöveg részlet a szerző Filmperdülések című regényéből | Illusztráció: Horgászás, 1975 (Fotó: Fortepan / Kereki Sándor).