Az ártéren az iszapban valami úgy rászívja magát többször is lábam szárára, mintha puszit adna. Lenyúlok a vízbe, és egy hosszú, síkos testet simítok végig közvetlenül magam mellett. Egészen a tarkómig fut végig a hátamon a hideg borzongás. Összegyűjtök annyi merszet, hogy most már két kézzel nyúljak bele a posványba. Gabec éppen hátrafordul, és azt kiáltja, mit totyorogsz ott, tán fészket raksz, de amint meglátja kezemben a lomhán vergődő termetes pontyot, torkán akadnak a szájából kitódulni készülő csúfolkodó szavak. Mi a bigyó?, tör föl belőle őszinte ámulattal.

Gyere!, sikoltom, s közben a hal visszatoccsan a vízbe. Utána kapok, és két kézzel tartom fogva a víz alatt, pedig ha akarna, sem tudna továbbúszni a sekélyesben. S ha nem találok rá, amúgy is belepusztult volna ebbe az átmelegedett pocsolyába.

Na mi van, Nyamvi, visszaesett?, kérdi csalódottan kiáltva az ámulatból alig észhez tért, felém csörtető Gabec, nem törődve vele, hogy az egész testét összepettyezi közben a felvert szürke iszap.

Itt fogom a víz alatt, hápogom. Nem akarom kiemelni, nehogy kicsússzon a kezemből és elveszítsem.

Közös erővel kihalásszuk, nem sok oxigénhez juthatott az elmúlt napokban, mert alig vibrál a teste. Tán már meg is főtt ebben a pocsolyában, viccelődik a bátyám mámorittasan. Ha megmurdalt, nem is kell hazacipelni, hahotázom. Itt helyben megehetjük.

Betekerem a trikómba, a többi közé, és mehetünk a Dunához pecázni, de ott órák hosszat felénk se néznek a halak.

Risztelünk? Rábólintok. Nem muszáj itt ácsorognod mellettem, szól rám felnőttesen, mintha nem is én, hanem ő lenne a nap hőse. Menjél fürödni! De távolabb gázolj a vízbe, nehogy elzavard a halakat, dörren rám a tízévesek kamaszfölényével. Mikor a nap magasra hág és majd leperzseli fejünkről a hajat, elcsigázottan hazavánszorgunk, nagymama pedig vissza-visszatérve hozzánk egész délután vég nélkül hajtogatja: Mondjátok meg becsületesen, hogy döglött halat találtatok, úgysem sütöm meg. Már csak az hiányozna, hogy mindannyian húsmérgezést kapjunk, csattan fel. Ne akarjátok nekem bemesélni, hogy egy ilyen ócska fűzfavesszővel ilyen nagy halat lehet fogni. Meg is mérem, mondja, miközben a kredenc tetejéről leemeli az öntöttvas mérleget. Lehet ez még akár egy kiló is.

Attól, hogy méricskélni kezdi, a mérleg két hattyúcsőrben találkozó balanszát összepasszítva, látszik, még ő sem szánta rá magát, hogy a szemétbe vesse. Ugye döglött volt?, fordul felém, a szerinte gyengébbik láncszemhez, csak nem akarjátok bevallani, mert sajnáljátok kidobni.

Kézzel fogtuk, kottyintom ki, pedig Gabi begörbített ujjal (ami azt jelenti, hogy úgy görbüljek meg) megesketett, hogy ha keresztre feszítenek se árulom el, higgye csak azt nagymama, hogy ilyen ügyes horgászok vagyunk. Nehogy már odaadja a macskának.

Hogy kézzel?, folytatja a vallatást nagymama. Ekkora halat!? Csak nem azt akarod velem elhitetni, hogy egy ilyen szép nagy ponty önként beúszik az ember kezébe?

Nem, hencegem, a kis vízben kaptam el, amikor a lábamat bökdöste.

Hol, az ártéren?, csap le nagymama.

Ühüm, bököm ki rosszat sejtve, és nemhiába, mert ezzel folytatja, akkor kár vele bíbelődni, úgyis ehetetlen a húsa, beleitta magát az iszap bűze. Egyszerűbb odaadni a Misának, de mi addig-addig esdeklünk; megesküszünk égre és földre, hogy akármilyen is lesz az íze, ketten megesszük az egészet, míg nagymama kőszíve felenged. Na jó, de kint pancsoljatok vele a verandán.

Még mielőtt hozzálátnánk, előkeveredik nagypapa a kamrából és végigdől a sezlonon, muszáj neki is elhencegni a történtekkel, s mire visszatérünk a verandára, a pontynak már hűlt helye, vagyis csak a sikamlós deszka árválkodik az asztalon.

Ennyire álnok lenne nagymama, hogy amint hátat fordítunk a potykánknak, kidobja vagy odaadja a macskának? Ezt végképp nem gondoltam volna. Kiszaladunk a szemetesvödörhöz, aztán az udvart pásztázzuk végig, árulkodó nyomok után kutatva, és meg is találjuk a málnásban Misát, amint a két mellső lába közt tartva a halat az undorítóan fekete pofájával a farkát marcangolja. Amikor Gabec feléje kap, ingerülten rámordul, és beljebb húzza a zsákmányát a málnásba. Hagyjad, szólok rá sírástól elcsukló hangon. Ezt már úgysem esszük meg. Kinek lenne gusztusa macskával egy tálból enni?

Nekem, robban ki Gabecból miközben kiragadja a halat a dühösen fújó macska mancsai közül, és befut vele a verandára. Hát ti meg hol mászkáltatok azzal a hallal?, kérdi a konyhaküszöbön állva, csodálkozva nagymama.

Ellopta a macska, csattanok fel.

Hát amilyen rafinált, nevetgél döcögősen nagymama. Csak nem képzeltétek, hogy amíg ti a nagypapával a szobában povedáltok, azt ő a hal mellett karba font mancsokkal végigvárja?


Részlet a szerző Zebegényi szivárvány című regényből | Illusztráció: Pixabay.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel