Mörk Leonóra: Goethe, a sok sör és a szőlőtőke
A német történészek elképesztőek. Erre először nagyjából tízévesen csodálkoztam rá, amikor a szüleim jóvoltából életemben először jártam Türingiában. Ahogy fel-alá sétáltunk a leginkább Grimm mesekönyv-illusztrációkra emlékeztető városkákban, feltűnt, hogy a csinos, gerendavázas házak közül milyen soknak a falán áll ott az emléktábla: Hier wohnte Goethe – itt lakott Goethe. Már akkor szöget ütött a fejembe, vajon ezt honnan lehet tudni, mire az apukám elmagyarázta, a történészek szorgos munkáját dicséri a sok-sok gót betűs felirat.
Idővel felfogtam, Goethe annyit írt, levelezett, mesélt, diktált emlékiratokat, annyi nyomot hagyott maga után, hogy tényleg csak idő, energia, kitartás, és persze kutatói kreativitás kérdése gondosan dokumentálni minden lépését. Továbbra is ámulattal tölt el, de értetlenséggel már nem, hogy pontosan tudjuk, kit szeretett, kit utált, mit evett-ivott szívesen, hogyan és merre utazott, mit gondolt az ilmenaui bányászok bérköltségéről, és arról, magával viheti-e a drámai szende a színpadra a kedvenc pudlikutyáját. Wernigerodéban járva mégis meghökkentem, amikor a nevezetes városházától nem messze betévedtem egy ajándékboltként működő ház udvarára.
A Harz lábánál fekvő településről azt kell tudni, hogy évszázadokon át a bányászatból élt, és talán csak a fantáziám játszik velem, de úgy érzem, ennek az életveszélyes foglalkozásnak a nyomasztó hangulata lépten-nyomon tetten érhető az egyébként az öcsém gyerekkori, kisvasutas terepasztalára emlékeztető városkában. A szűk utcákon színes, favázas házak támaszkodnak egymásnak, a sárga, barna, világoskék, rózsaszín épületek azonban mégsem derűt, inkább komorságot árasztanak magukból. Gyönyörűek, de szomorúak, mintha attól félnének, hogy a gazdájuk egy nap nem tér vissza a föld alól. A mesekastélyszerű városháza úgy emelkedik föléjük, mintha meg akarná oltalmazni őket. De mondom, lehet, hogy csak én képzelek mindenféle fájdalmas történetet az évszázados falak mögé.
A szóban forgó ház azzal csábított, hogy odabent valódi, Harz-beli ajándéktárgyak közül válogathatok majd. Sajnos, a bolt zárva volt, viszont ahogy csalódottan sarkon fordultam, szembetaláltam magam egy karvastagságú, a fagerendák között messzire tekergő, az egész falat bíborvörös, narancsszínű, citromsárga levelekkel befutó szőlőindával. Továbbá egy tájékoztató táblával, amelynek szerzője, érezhetően maga is mulatva a történeten, megosztott egy Goethéről szóló históriát.
A legenda szerint 1777 decemberében a városban járt a költőfejedelem, aki akkoriban még nem is volt a német nép legnagyobb poétája, csak egy huszonnyolc éves fiatalember, a Werther szerelme és halála levélregény európai hírű szerzője, továbbá a weimari herceg titkos tanácsosa és minisztere. Ez utóbbi minőségében jutott el Wernigerodéba, és töltötte a december 3-i estét azzal a tevékenységgel, amit ma leginkább kocsmatúrának neveznénk, vagyis végiglátogatta a helyi italméréseket. Hazafelé tartva azután az Arany Pisztráng nevű fogadóba (mert igen, azt is tudni, hol szállt meg) egyszer csak szembesült vele, milyen következményekkel jár megszámlálhatatlan korsónyi sör elfogyasztása. Utat tévesztve a sötétben, végül jobb híján betért a Marktstrasse 1. szám alatti ház udvarába, és ott alaposan meglocsolta a fal tövében növekvő olaszrizlinget.
A szőlőtőke a mai napig ott áll, ahová nagyjából 250 évvel ezelőtt elültették, és a feljegyzések szerint a goethei látogatás óta rendkívüli fejlődést produkált, az indái mára az egész házfalat befutották. Továbbá az említett incidens óta bizonyítottan nem támadták meg sem kártevők, sem betegségek. 1923-ban szőlészeti szakemberek is megvizsgálták a fenomenális szőlőt, ám nem találtak összefüggést a költő tevékenysége és a tőke csodálatos növekedése között. A növényről még azt is tudni kell, hogy a szóban forgó decemberi éjszaka után a termése élvezhetetlenné vált.
Annál nagyobb hasznát vették a szőlőtőnek a helyi patikusok, akik szerelmi kedvet serkentő szert készítettek belőle. Ez utóbbit a helyi lakosok Walpurgis éjszakáján, azaz a május 1-jét megelőző éjjel orgiáin fogyasztották előszeretettel. Ez az az éjszaka, amikor a Wernigerode fölött magasodó Brockenen, Észak-Németország legmagasabb hegycsúcsán ünnepet ülnek a boszorkányok, mint erről a Faustból is értesülhetünk. Hogy a híres szőlőtőkéből készült afrodiziákum megtette a hatását, arról a népesedési adatok árulkodnak, a városban ugyanis minden év január–februárjában feltűnően sok, feltehetőleg a Walpurgis éjen fogant gyerek jött a világra, ők voltak a „téli gyerekek”. Sajnos, jegyzi meg a tábla feliratának szerzője, ezt a termékenységi ünnepet az NDK megalakulása után betiltották, és a Munkások Ünnepi Játékával helyettesítették. Hát, tulajdonképpen így is lehet nevezni.
A bányászváros lakóiról tehát tudjuk, mikor éltek házaséletet, Goethéről pedig, hogy pontosan hol, és pontosan mikor könnyített magán. Mondom, hogy a német történészek elképesztőek.
Fotók: Mörk Leonóra.
