Iván Gizella: A húsleves dicsérete

Rendes házban legalább egy héten egyszer esznek húslevest, mondta apám tállyai nagynénje, aki olyan szegény volt, mint a templom egere, de tényleg minden héten leölt egy tyúkot, vagy kacsát a hátsó udvarból. Csodálkoztam, hogy nem sajnálja azokat az aranyos jószágokat, hiszen ő keltette, ő babusgatta, etette őket kukoricadarával. Na olyanok is voltak azok, mint a kikerics, szép sárgák, rózsaszín húsúak. Még a lábuk is ennivaló volt, isten bizony. Tudom, valaki undorodik a tyúklábtól, bevallom a gyári jószágokét én sem enném meg, de az Annus nénié az más volt.

Azt hiszem tizenéves korom elején, pár nála töltött nap alatt értettem meg, milyen fontos az evés az ember életében, és mennyire fontos a minőség. Igaz, otthon sem ettünk sok bolti árut, anyu igyekezett mindent előteremteni a kis városi kertünkből, de amit Tállyán láttam, az maga volt a csoda.

A húslevesfőzést vasárnapra időzítette, a tyúk már mire felkeltem, ott nyújtózkodott szépen megpucolva az utolsó tollpihétől is egy kerek zománcos tálban. Mellette a zöldségek, természetesen a kertből. Annus nénitől tanultam, hogy „tegyél majd bele kislányom hagymát, de ne szedd le a vörös héját, az is szép színt ad ám a levesnek. No meg tegyél bele egy krumplit, az arra is jó, ha véletlenül elsóznád, felveszi a sót.”

Tettünk bele répát, petrezselymet, paszternákot, karalábét, zellert, a leveléből is egy szép csokrot, sót, borsot, de a kelkáposzta kimaradt. Bizonyára azért, mert az nem volt a kertben. Én azért, ha főzök, szoktam egy kis cikket beledobni.

A sóval, borssal feltette a tyúkot szép lassú tűzre a nyári konyhában, s mi bementünk a konyhaasztalhoz meggyúrni a cérnametéltnek valót. Felvette a mintás fejkendőjét, jó szorosan megkötötte, hogy a tésztába még véletlenül se hulljon be egy szál haj sem. Ez sokszor eszembe jut, mikor különféle főzőműsorokban a csinibabák, a celebek, loboncos, leengedett hajjal hajlonganak a pulton lévő alapanyagok felett. S ami még furább, egyetlen sztárszakács sem szól rájuk, hogy a konyha nem kifutó, s nem szépségversenyen vannak.

Pillanatok alatt kész volt a selymes halványsárga tészta, amit egy kockás konyharuhával takart le nyújtás előtt. A nyújtás bizony kemény munka volt, azóta magam is megtapasztaltam, de az igazi élmény a metélés volt. Egy éles késsel, milliméter vékonyra és egyformára volt képes vágni a tésztát. Jó, ma már vannak erre megfelelő masinák, nem muszáj ezt megtanulni, de egyszer kipróbáltam. Háááát, nem lett cérnavékony a tésztám.

Alig telt el két óra, és megint a levessel kellett foglalkozni, bár Annus néni többször odaszaladt a fazékhoz, hogy leszedje a habot a gyöngyöző lé tetejéről. Sőt, közben egy zsemléből csinált tölteléket is, becsavarta hosszúkásra egy zsírpapírba, és azt is bedobta a levesbe. Azóta én is így csinálom, bár zsírpapír helyett már vannak modernebb megoldások. Majd belekerültek a zöldségek, és azt hiszem, nem is telt el fél óra, készen volt a leves.

A húslevesnek állni kell, mondta, s nem is kezdett el tálalni. Addig megterített, noha ketten voltunk, az ünnepi terítőt és tányérokat tette az asztalra. Eltelt egy kis idő, amikor kivette belőle a húst, a zöldségeket, fehér porcelán tálakba került mindkettő, a kifőtt tészta szintén. Csak néztem, hogy ezt mind nekünk kell megenni? Elkapta a tekintetemet és elnevette magát. Csak nem fogsz soványan hazamenni faluról? Még azt hiszik apádék, éheztettelek.

Ahogy a leveses tálban gőzölgött a húsleves, s a tetején úsztak az apró arany zsírcseppek, festői kép volt. A látványt a metélt és a zöldségek koronázták meg. A húsokhoz pedig előző este készült és a pincében hűtött meggymártás volt az asztalon. Mit mondjak, életem legjobb húslevese volt.

Illusztráció: Zsubori Ervin.