Petrőczi Éva: Két konyhai „pápakesztyű” ádventi gyógyulása

Elöljáróban magyarázattal tartozom mindazoknak, akik nem ismerhetik családi szótárunk egyik, korántsem közismert szavát, a „pápakesztyű”-t, amelynek furfangos értelmi szerzője legkisebb leányzónk volt, aki valósággal ontotta magából – úgy kétéves kora táján – az ilyen, többnyire mókás és kifejező szavakat.

Az abszolút győztesnek éppen a „pápakesztyű” számított, amelynek persze semmi köze a Vatikánhoz és a pápai méltósághoz. Sokkal inkább ahhoz, hogy a csemete szórakoztatására hol pici, ujjamra húzható bábfigurákkal, hol nagyobb kesztyűbábokkal szórakoztattam őt, a történetüket kísérő, tőlem telhetően változatos, bár meglehetősen amatőr bábozással. Méghozzá úgy, hogy amikor belekezdtem egy-egy rövidke előadásba, mindig ez volt a bevezető szövegem: „Látod, most előveszem a kesztyűbábokat.” Mire a gyermek bólogatva így szólt: „Igen, anya, kezdd a pápakesztyűkkel.”

Ekkoriban még nem volt egy szál kézvédő konyhai ételfogó kesztyűm sem, de amikor már felbukkantak az itthoni piacon is, szorgalmasan kezdtem vásárolni és használni őket. Ekkor került sor arra a háztáji, kisvilágunkat nagyon jellemző fordulatra, hogy kedves, többnyire pöttyös és katicamintás védőkesztyűimet az egész család – a régi babanyelvi kifejezésre emlékezve – ellátta a „pápakesztyű” szóval.

Vettem ugyan, méghozzá ünnepi mintásakat, az idei karácsonyra is, de nem dobtam ki a régiek közül azt a két fő-fő kedvencet sem – igen, igen, egy pöttyöset és egy katicásat –, amelyek még gyógyítható állapotban voltak, sok-sok, meglehetősen viharos szolgálati évük ellenére. Az első, a pöttyös ráadásul – egy ügyes kezű képzőművész-énekes barátunk közreműködésével – már a második „műtétet” élte túl.

A covid idején, amikor a bezártság végtelen napjaiban a varrás nagyon megnyugtatott, született kétbalkezes létemre már jól-rosszul ráférceltem Őpöttyössége leginkább viharvert részeire egy ősrégi (természetesen ugyancsak katicamintás, az egykori Kálvin téri kisturkálóban vett) kapucnis frottír bébi-fürdőlepedő darabjait. Most, a nálamnál jóval ügyesebb segítőmnek köszönhetően, ez a szívemnek olyan kedves frottír-rátét kapott komoly megerősítést, sűrű és határozott öltésekkel.

A másik, eredetileg is katicás kesztyű bogármintás oldala szinte teljesen ép maradt, csak piros vászon hátsó oldalát kellett meggyógyítgatnom, egy rusztikus, kínomban kitalált módszerrel. A kesztyű hőszigetelő anyagát így hűségesen visszafogadó hátoldali részt vastag, piros pamuttal sikerült megerősítenem (a cérna túl vérszegény segítség lett volna az eredeti anyag hatalmas lyuk-sebeinek), méghozzá egy kezdetleges, de mégis hatásosnak bizonyuló, Petrőczi-féle tömőhímzéssel.

Ezt követően, a gyermeteg vállalkozásnak megfelelően, meleg, kamillaszappanos (klasszikusan: babaszappanos) vízben áztattam mindkét restaurált műremeket, s hálószobánk fűtőtestjén adtam át őket a biztos száradást, de még véletlenül sem perzselődést kínáló gyógyulásnak. A két pápakesztyű teljes rehabilitációjára éppen egy minapi ebéd alatt került sor, amikor mindkettő ismét óvó és felvidító segítőmmé vált a baconnal megtűzdelt lepényhal és a brokkoli-bébirépa körítés elkészítésekor.

Hasonló örömet utoljára akkor éreztem, amikor néhány évvel ezelőtt két nagyon szép, látszólag végzetesen oxidálódott ezüst leveseskanál és egy ugyanabból a készletből véletlenül megmaradt, s hasonlóan méltatlan állapotban lévő, tálaláshoz is alkalmas villa eredeti pompáját sikerült visszaállítanom. Az se volt utolsó mulatság, és ráadásként hatásos megnyugvás-hozó élményt is jelentett, mint a mostani pápakesztyű-kaland. Ezzel a kis igaz mesével, s a hozzá tartozó képpel kívánok sok-sok szívmelengető ádventi és karácsonyi epizódot az Arnolfini Kantin kedves olvasóinak!

Fotó: Petrőczi Éva.