Iván Gizella: Az olasz paradicsomban
Serafino két tenyérrel rátámaszkodott az asztalunkra és valami keverék, olasz és német nyelven elkezdte sorolni, mi a kínálat. Nem volt sokféle étel, s bevallom, akkor nem is nagyon érdekelt, mit fogunk enni… halat, vagy valamilyen tésztát, csak hozzon már valamit, mert épp az éhenhalás küszöbén álltunk. S nem is igazán a kaja miatt másztunk fel a hegyre, hanem hogy onnan is lássuk a kilátást. Addig csak a tengerből csodáltuk Cervót, a Ligur-part ékszerdobozát. Szóval az étterem egy bónusz volt.
Ültünk a hegyoldalban, s néztük a lassan besötétedő égboltot és a lágyan ringatózó hullámokat. Már akkor éreztem, hogy ez az étterem nem véletlenül csábított minket. S mikor a hosszú hajú, bohóckinézetű tulaj – mint megtudtuk, az étterem róla lett elnevezve – kihozta nekünk a halat, és ha jól emlékszem, kanállal elkezdte kifilézni, már nagyot kordult a gyomrom. Szép komótosan tálalta fel a fehér húsú étket, mellé a krumplit, meglocsolta citrommal, és sűrű olajat mert rá a gőzölgő tepsiből, megállt mellettünk. Nézte, csak nézte, hogy eszünk, és egy idő múlva megkérdezte, honnan jöttünk. Ó, mondta a válaszra, tudhattam volna! Ottó barátom is magyar, s egy másik asztalra mutatott a távolban. Ott ült egy napsütötte, markáns arcú úr, s éppen egy vörösbort ízlelgetett. Serafino, mint valami kerítő, odament hozzá, súgott neki valamit, és a férfi roppant elegáns mozdulattal emelte felénk a poharát. Bólintottunk és ettünk tovább, mert nem tudtunk betelni az aznap hajnalban kifogott hal ízével. S milyen jólesett hozzá egy vino bianco! A végén Serafino egy citrom szorbét ajánlott, amit leöntött grappával. Ha ettetek még finomat, az ez volt!

Alig fejeztük a vacsorát, Ottó egy üveg borral lépett az asztalunkhoz és bemutatkozott. Bevallom, egy olasz filmben éreztem magam, olyan meseszerű volt az egész. Több mint ezerkétszáz kilométerre otthonról, a paradicsomban ülünk és kortyolgatjuk a finom olasz bort, közben az ezüsthíd megjelent a tengeren, megvilágította a tájat, míg felgyúltak a kanyargós hegyi úton a lámpák. Ottó mesélt, a történeteit hajnalig hallgattuk, de már a lakásában, ami pár utcával feljebb volt az étteremtől.

A találkozásaink minden nap, majd sok-sok éven át folytatódtak. Ottó elvitt minket az olasz gasztronómia titkos helyeire, ahová csak az jutott el, aki be tudott jelentkezni. Persze, ha ismerte a hegyi vendéglős telefonszámát. Ezeket pedig, csak a helyiek ismerik. Kis hegyi faluba utaztunk, ahol a házigazda nem kérdezte meg, mint akarunk enni, azt etted, amit kaptál. Egyik helyen tizenkét fogást számoltam meg! Volt ott kecskesajttal és zöldfűszerekkel töltött tortellini, de nem olyan kicsik, amiket otthon megszoktunk, hanem egy óriás, a fehér mélytányér közepén. Volt bárány; gombás rizottó, a hegyen szedett friss vargányából; őzsült; hal; ja igen, és vadnyúl; sajtok és Isten tudja hányféle bor. Ha mindenből csak egy falatot ettél volna, akkor is sok lett volna. Élveztük az ízek harmóniáját, néztük a háziasszony kötényének fodrozódását az enyhe szélben, a háziúr pedig azt figyelte, kinek üres a pohara.
Máskor egy kisváros főterén ültünk le éppen középre, először nem is tudtam, minek vannak ott asztalok, ráadásul megszámozva, köröttünk a házak alatt lehúzott redőnyök, azt hittem garázsok. Ám egyszer csak, hét óra felé, felhúzták a redőnyöket, és fehér kötényes pincérek kezdték el hordani az ételeket. Mindenkinek azt, amit előtte telefonon megrendelt. Itt is olyan kreációkkal találkoztunk, ami ugyancsak elkényeztette az ízlelőbimbóinkat. Sok hal volt, persze ott a tenger, de azóta sem ettem olyan friss tengeri herkentyűket, mint arrafelé. Ott, a tér közepén, fura mód, a kagyló volt a legfinomabb, de a naphalat, amit olyan krumplipürével tálaltak, amiben szintén apró haldarabok voltak lágyan beleforgatva, szintén nem lehet elfelejteni. Na meg utánozni sem.
Ottó megmutatta nekünk a környező falvak piacait, minden nap máshol volt kirakodás. Friss gyümölcsök, zöldségek, sajtok – mindenből vettünk kicsit, mert akkor már jó ideje Ottónál laktunk, és amíg velünk volt, nagy főzéseket csaptunk. Tőle tanultuk meg az igazi olasz rizottó készítését. Ráadásul azt mondta, az a férfiak dolga, így azóta is hagyom, hogy a férjem készítse el. S büszkén mondom, van olyan finom, amit főz, mint az Ottóé volt. De az igazi bruschettát is tőle lestem el, azóta is nagyon szomorú vagyok, ha egy étteremben olyat tesznek elém, ami cseppet sem hasonlít az eredetire. Ráadásul itthon kaptam olyat, amibe beleharapni sem lehetett, olyan vastag volt a pirítós kenyér. Nagy darabokra vágott paradicsomokkal a tetején… jaj! Ez nem csak ízlésficam, tehetségtelenség.

Azért is nagyon hálás vagyok Ottónak, hogy megismertetett minket Angelóval, a calabriai pizzázó tulajdonosával. A legjobb pizzát nála ettük a Ligur-tengernél. Évekig jártunk hozzá, s ha kihagytunk egy évet vagy kettőt, s beálltunk a sorba – mert nála mindig sor volt, pedig nagy volt az étterem és a kerthelyisége is –, képes volt odaszaladni hozzánk. Megismert. Ezt azért volt megtisztelő, mert naponta százak tülekedtek nála a finom sültekért, a rántott tintahalért és a pizzákért. Amihez a lisztet Szicíliából hozatta. Na, ez volt a titok, a calabriai ősi búza, ami a dombokon, hegyeken terem, ahová az arató gépek nem tudnak felmenni és mindent az ember csinál, s a búzát sem modern gépek őrlik, kövek között készül a liszt.
Sajnos sem Ottó, sem Serafino nem él már. Amikor elmentünk újra, hogy meglátogassuk a csodás helyeket, egyik sem volt az igazi nélkülük. Egyedül Angelo mosolya, és persze a friss tintahala nyújtott némi vigaszt.
A nyitóképen Cervo látképe (Fotó: Pixabay) | A többi kép forrása a szerző családi archívuma (dizájn: Kantin).
A már megszokott kitűnő írásaidat is felülmúló élmény volt olvasni ezt a beszámolót. Talán azért is ad többet nekem ez így, mert magam is hosszú időt töltöttem el az olasz táj és gasztronómia felfedezésével. Az életem sora úgy hozta, hogy 20 éven át minden nyáron egyfolytában 5 hetet Olaszországban töltöttem, ami önmagában 2 évnyi idő, nem is beszélve az egyéb alkalmakról, olasz honba tett látogatásaimról. Szóval azért volt talán az érzékletességet is meghaladó ez az élménybeszámolód, mert felidézte – és így újra átélhettem – a sajátjaimat a segítségeddel.
Évenként visszatérve már név szerint is emlékeztek ránk, sőt a szokásainkra, kedvenceinkre is emlékezve, kérés nélkül is hozták azokat, és ez természetesen az ő felfogásuk szerint grátisz volt, ugyanúgy, mint a kötelezőnek mondható elköszönő koccintás és a figyelmességként kihozott édesség is.
És így maradt meg Zsütinek (G. Dénes Györgynek), életművész barátunknak örök érvényű tanácsa, hogy jövőre se hagyjuk ki, mert az, amit így átéltünk, örökre a miénk marad, és azt már soha senki nem veheti el.
És a te eme soraidat olvasva, felnyitva egy isteni olasz bort itthon, a fotelben ülve, újra megélhetjük ezeket az élményeket.
Egészségedre a bort, és köszönöm soraidat.