Kora délelőtt indultunk az Orbán térre
(nem, nem róla nevezték el,
a ’70-es években vagyunk, kisgyerek ő is, én is,
és fogalmam sincs, hogy Szent Orbán a névadó, csak
a szentségét levakarták)
vásárolni a legközelebbi boltba.
Gyaloglás hegyről le, hegyre fel, felfelé már cipekedve;
a serpáskodás jól fizet,
csokit kapok, valamit
a Melba kockától a Piros mogyorósig terjedő palettáról.
– Már megint fel kellett váltanom egy százast!
– szörnyülködik nagyi;
álszörnyülködés, élvezi a pénzköltést.

Az Orbán téren néhány év múlva nyílt egy ÁFÉSZ is.
– Kérek egy rúddal – szólt a férfi a hentespultnál.
Életemben akkor láttam először,
hogy valaki egy egészet kér,
az eladónő álomszerű lassúsággal leakasztotta a húsárút a kampóról,
végignézett a sorban állókon;
az ötdekások nem tudom, hogyan nézhettek vissza rá,
felemelték-e egyáltalán a tekintetüket,
az eladónő még inkább összezavarodott, tekerte, tekerte,
csak tekerte a csomagolópapírt a rúdra
(azóta is sokszor képzelem, még mindig tekeri)…

Aztán elfogyott a papír,
átadta a rudat,
a férfi a kosarába tette,
többen kényszeresen követték a pillantásukkal:
a kasszához megy, fizet. Tényleg fizet.
Megvette, táskájába dugta, a téliszalámi fele
sréhen kikandikál,
és mi-sem-történt arccal az ÁFÉSZ-ből kisétál.
„Jól leszalámiztak minket”, dünnyögi egy bácsi,
miközben szeletelteti a parizerét.


A nyitóképen társadalmi ellenőrök egy hatvani élelmiszerboltban, 1968-ban (Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel