Nádasi Krisztina: Az elengedés fokozatai
– Gyere be! – Ez a te hangod volt, a fiadat hívtad a dolgozószobádba. Grandiózus név ez annak a saroknak, amit a nappali szegletéből kanyarítottatok le, hogy legyen egy külön írókuckód, de a pandémia idején szükséged volt rá, hogy időnként elvonulhass, a férjed két nap alatt felhúzta a gipszkarton falat, rendes ajtót tett bele, nem harmonikaajtót.
Cseke óvatosan közeledett, puha, tízéves homloka ráncot vetett a hitetlenkedésben. Csak a dolgozószobádból, a te szentélyedből látni a szomszédos építkezést, a feletted lévő szinten a fürdőszoba van, egészen pontosan a kád, fölötte zuhanyrózsával.
Bíp-bíp-bíp. A betonkeverő tolatott, nem keverte a betont, csak kavarta, te is tudtad, Cseke is, mi a különbség. Kisfiad az ablakpárkányra támaszkodott az asztalod mellett, a szája is elnyílt, ahogy nézte az alapokba ömlő betont. Te a székeden ültél, és egymagasak voltatok.
Kulcs csörrent az előszobában, a cipősszekrényen. Nem ijedtél meg, holott nem hallottad bejönni, anyai ösztönöd ezerszázalékosan jelezte, hogy Cseke jött meg, noha a férjed szerint a gyakorlatban nem létezik ezer százalék.
Mosoly ébredt az arcodon, visszacsuktad a konyhaszekrény ajtaját, és fiad felbukkant a konyhaajtóban, a szokásos egyenruhában, délcegen, kócos, fekete hajjal. A mosolyod már a füledig ért, az övé is, a válla rezzent, innen tudtad, hogy szeretne megölelni, máris vetetted magad a karjaiba. Hat éve volt magasabb nálad.
– Teát főzök. Kérsz? – kérdezted.
– Aha, milyet?
– Diós trüffel. – Bólintott, ez a második kedvence.
– Főzünk egy jó chilit? – kérdezte csillogó szemmel, majdnem emiatt nem ment katonának, előre mondták neki, hogy az egyetemistáknak is a laktanyai menzát kell enniük.
Az órára néztél, a sütő órájára, a konyhában ez jelzi az időt. Aztán bólintottál. – Még be kell fejeznem egy ajánlatot, de ráér egy óra múlva is. Hozol két babot meg egy kukoricát a garázsból?
– Legyen három-kettő.
– Jó, de csak fél kiló darált hús van a mélyhűtőben.
– Nem baj.
Azzal Cseke eltűnt a konyhából, a jelenléte mégis vibrált a levegőben. A hűtőhöz mentél, kivetted a fagyott húst, betetted a mikróba kiolvadni, és vetted elő a hagymát, fokhagymát.
Hamarabb hallottad a dorombolást, mint bárki más. Kirázott a hideg, de olyan jólesően, a meleg rázott ki, megszorítottad a férjed kezét, a konferanszié máris mondta: – És megérkeztek a Gripenek!
Még semmit nem lehetett látni, a Budaörsi Repülőtér elcsendesült, ezrek várták lélegzetvisszafojtva a fiadat. Feltűnt a szürke pont a kockahangár felett, a mellkasodat átmosta a megkönnyebbülés, a férjed a válladat átfogva magához húzott. Egyiktek sem szólt, mert mindketten ugyanarra gondoltatok, és ezt mindketten tudtátok. A rengeteg repülőnap, amit Csekével innen néztetek végig.
Beszívtad a férjed törökmogyoró-illatát, átölelted a derekát, még közelebb lépve hozzá a puha füvön, fent a babakék égen három Gripen húzott át felettetek. Cseke volt az elsőben, láttad magad előtt a pilótafülkében, sisakban, szemüvegben, nagyon tűz ott a Nap, anya. Most már tudtad, mit jelent az, hogy összeszorul a szíved. Sikerült neki. Ezért akart katona lenni, hogy vadászrepülőt vezethessen. Átment az alkalmasságin az egyetemre, futott, két perc alatt hetven fekvőtámaszt nyomott, meg kilencvennégy felülést, fel sem merült benne, hogy civil pilóta legyen, benned sem, tudtad abban a pillanatban, hogy ennek a gyereknek a mindennapos nem elég, amikor elsőben fekete pontot kapott, mert túl hamar oldotta meg a matekpéldákat. Nem kiszámolta az eredményt, hanem látta bennük a matematikai sorozatot. Talán matematikusnak kellett volna mennie, vagy gépésznek. De repülni akart, az egyetem alatt tovább sportolt, nem ivott, vigyázott a fogaira, mert nem akárkiből lehet pilóta egy bonyolult gépen. És te pontosan érted, hogy miért akarta ennyire. A Gripenek megint közeledtek, a hangorkánban végigömlött a testeden a semmi és a minden, egy pillanat megszűnt, és egyszerre kitágult.
– Nem lesz semmi baj – mondta, ahogy felhajtotta a bukón a plexit.
Beleborzongtál, hogy a fiad még akkor is tudja, mire gondolsz, amikor bukósisak van rajtad. Mindenesetre nem válaszoltál, nézted, ahogy megtankol, bementetek a shopba, nézted, ahogy fizet. Visszaugrott az újságospolchoz, elvett egy Nők Lapját, csipp, a kezedbe nyomta.
– De miért éppen abba az övezetbe – szólaltál meg, ahogy az üvegajtó megnyílt előttetek, és azt kívántad, bárcsak nőtt volna a gyereked száznyolcvankettőnél magasabbra, mert akkor nem lehetett volna vadászpilóta. Erre ő nem válaszolt. Visszavettétek a bukót, Cseke hazavezetett. Te is élvezted a száguldást, odasimultál a fiad hátához, és újra elámultál rajta, hogy ez az erős férfitest hogyan származhat a te kicsi énedből.
Amikor Cseke leparkolt a ház előtt, aggódva nézett a szomszéd kerítésére.
– Ingrid elutazott Madridba – mondtad, mire kifújta a benntartott levegőt. – Olyan aranyos lány, nem tudom, miért nem adsz neki egy esélyt.
Cseke a fejét csóválta.
– Anya, Ingrid mindenkivel aranyos. Én feleséget keresek, nem barátnőt.
Cigiszünetet tartottál Kornéllal, a pénzügyi vezetővel – te nem cigizel, csak ő –, a teraszon dideregtetek kabátban, négykor már sötét volt. Éppen azt mesélted neki, hol jelenik majd meg újra novellád, amikor rezgett a mobilod. Ingrid neve villogott a képernyőn, csodálkozva kértél elnézést Kornéltól, nem is tudtad, hogy megvan neked a szomszéd lány száma.
– Elment a villany – nyögte a telefonba Ingrid.
Kellett két másodperc, hogy felfogd, miről van szó. Lassan válaszoltál: – Cseke otthon van, csengess be. Nálunk van áram?
Kis szünet után Ingrid mondta, hogy van. Már majdnem javasoltad neki, menjen ki a biztosítótáblához, de meggondoltad magad.
– Már csengettem – szólalt meg a lány.
Nagyot sóhajtottál.
– Szólok neki, hogy menjen át.
Leraktátok, SMS-t küldtél Csekének, így szoktatok üzengetni, mert sosem lépett fel semmilyen közösségi oldalra. Amint a farmered farzsebébe tuszkoltad a mobilt a pufidzseki alatt, Kornél rákérdezett: – Cseke otthon van? Azt hittem, Izraelből nem kapnak eltávot.
Nehezteléssel a hangodban feleltél. – Sosem mondtam, hol van misszión. Ő sem mondhatja el.
Kornél megjegyzést tett rá, hogy miért épp a legtehetségesebb embereket küldik a legveszélyesebb helyekre, de úgy tettél, mintha nem hallanád, és válaszoltál a korábbi kérdésre. – Amúgy a nagyapja temetése miatt.
Kornél elnézést kért, tudta, hogy apádat most veszítettétek el, csak valahogy az összefüggés nem ugrott be neki.
Esett az eső. Bontották a szomszéd házat, új lakó költözik be, a kert végében akar élni, nem itt elöl, szem előtt. Az öledben Robinnal ültél az ablaknál, állad az unokád szöszke haján pihent, babaillata volt, pedig már hároméves, mozdulatlanul nézte, ahogy a férfiak óriási fúrókkal a kezükben szedik szét a falat.
– Egészen érthetetlen – motyogta a férjed, ott állt feletted, ő is a bontást nézte, csípőre tett kézzel.
– Kész a tea. – Ingrid libbent be, alig fértetek a kicsi szobában, de ő letette a tálcát a dolgozóasztalra, rajta négy teli bögre, három átlátszó, és egy porcelán, macimintás.
– Milyen ízű? – kérdezted.
– Diós trüffeles – mondta, és ő is az ablak felé fordult.
Egy icipicit szorosabbra fontad a karod unokád kis teste körül, de csak egy leheletnyit, hogy ne fájjon.
Illusztráció: Freepik Picaso AI / Kantin.
Szép!